Munkálatok - 54. évfolyam (Budapest, Buschmann F., 1891)

I. Rész. Fordítások

""«5s

Az emberiség jótevői, népboldogítók. 99

gyilkolt s azért »korszakalkotó.« Ha a kalóz Nagy Sándorban hasonmására ismert, akkor minden erőszakoskodó számot tarthat ama szerencsére, hogy Julius nemzetségének sarjadékával szellemi és erkölcsi rokonságban van.

Hogy Caesar korszakalkotó lehessen, mindenekelőtt a nemesebb ember ismertető jeleivel kellett bírnia, a jogot és erkölcsöt pedig tisztelnie ; saját vallomása szerint azonban : »Si jus violandum est«, a jogot csak föltételesen ismerte el és az erkölcs legegyszerűbb törvényeit is áthágta úgy magán, mint nyilvános életében. Az, ki annyi férfi számára asszony- és annyi asszony számára férfiként szerepelt, értem Caesart, alig volt alkalmas arra, hogy az erkölcsi törvények iránt tiszteletet tudjon parancsolni.

Nagy volt az öldöklésben. A gallok, spanyolok és itáliaiak sokat tudnának erről beszélni. Galliában úgy dühöngött Caesar légióival, mint veszett farkas csorda. Sajátkezűleg irta meg hadjáratait s egy milliót lehetne díjul kitűzni annak, aki az említett műben csak egy helyre is bukkanna, mely emberi szívre mutatna, jobb érzést lehelne s csak egy hangját is hallaná, a nyomorult kelta nép kimondhatlan kínjai iránt való részvétnek és szánalomnak. Caesar hazájuk, tűzhelyük, családjuk védőit, a szabadság és önállóság előharczosait majdnem gépiesen tapossa el lábaival, lehetne mondani : ércz- buzogánynyal zúzza őket össze, vérben gázol, rángatózó tagok halmaza fölött lépked tova s ezen idylli földi éltet oly természetesnek találja, mint azt, hogy a tűz megemészti a fát és szenet.

Italiában Caesar ráteszi kezét az államvagyonra, háborút visel a törvényes hatalom ellen s mint Dictator perpetuus hozzáfog a kalendárium javításához. Ezen javítást, melyre önmaga képtelen, mások hajtják végre s mégis az ő különös érdeméül róják fel. Mint Pilatus a Credo-ba, úgy jutott be Cajus a Julián-féle naptárba.

Az imperatorok egyik kortársa, aki pedig bizonyára értett annyit a régi római történelemhez, mint a hires Mommsen, azt állítja, hogy a jó császárok nevei könnyen ráférnének egy pecsétgyűrű lapjára s az éjszak-német történetiró mégis azt állítja, hogy a népek sorsa soha sem volt boldogabb és irigylendőbb, mint az imperatorok alatt.