Antoniano Silvio: A keresztény nevelés - 53. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1890)

Második könyv

230

Második könyv. 77. fejezet.

tozunk, azonban részesei vagyunk az emberi természetnek és mindnyájan ugyanazon mennyei Atyának vagyunk gyermekei. Az ő házában lakunk s itt az ő javait élvezzük; s ezen rövid zarándoklás után tőle várjuk közös örökségünket. Azok is, akiket tőlünk a vallás és hit különbözősége elválaszt, mint értelemmel és szabad akarattal felruházott emberek, szintén hivatvák ezen örökségre. Ha a maguk részéről mindent megtesznek, hogy az igaz hitre térjenek s a szent keresztséget fölvegyék, ők is részesei lehetnek annak. Nem tudnám felfogni, hogyan juthat el az ember az elvetemültség azon fokára, hogy mintegy minden emberi érzésből kivetkőzve, úgyszólván vadálattá változik, ha már előbb hosszú időn át nem lett volna a bűn bilincseiben s nem ragadtatta volna magát a romlás veszedelmes lejtőjére, ami legnagyobb részt a hiányos nevelés következménye.

Azért őrködjék a családapa gyermekei fölött és igyekezzék minden rossz csirát kiirtani sziveikből, melyek idő folytán mindegyre nőhetnének s oly keserű gyümölcsöket teremhetnének. Ellenkezőleg ültesse lelkűkbe mindazon erényeket és. érzelmeket, melyek lehetőleg távol tarthatják őket ily irtózatos bűntettől.

Egy szóval az atya tartsa mindig szeme előtt ama gondolatot, hogy neki a hazának és az emberi társadalomnak szelíd, nyájas és jótevő embereket és nem borzasztó, vérszomjas és öldöklő állatokat kell nevelnie.

77. FEJEZET.

Mily nagy bűn a gyilkosság s mennyire utálja azt Isten.

Miután a fölséges Isten az eget s mindazon teremtményeket, amelyeket látunk, megalkotta, utoljára teremtette az embert saját képére és hasonlatosságára s bevezette őt a nagy és gazdag paradicsomba, mint a földnek és állatoknak urát és királyát. Aki gyilkosságot követ el, súlyosan megbántja Istent, mert megsemmisíti a legszebb s legnemesebb teremtmények egyikét, melyeket Isten alkotott. Mindenki tudja, mennyire bántja a művészt, ha művét szétrombolják és pedig