Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 1. kötet - 49. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)
Szerző előszava a második kiadáshoz
XXVII elő. Ezen időtől fogra a községi és intézeti szegényápolás ismét kiegészítik egymást. A szegényápolással járó kiadásokat az első három században kizárólag az oblatiókból ésjg gyűjtésekből fedezték, a melyeket az istentisztelet alkalmával szedtek össze. Constantin ideje óta hozzájárultak a terjedelmes birtokok jövedelmei. A keresztény ]ger- mán országokban, melyekben tűlnyomólag terménybevételeken alapuló háztartást vezettek, a tizedet szánták a szegényápolás czél- jaira. Midőn a jólét emelkedett s nevezetesen a városokban a gazdagság terjedt, alapítványok keletkeztek, melyek részint természetbeli, a szegénység és szerencsétlenség minden gondolható esetére szánt adományokról, részint a kórházakban való elszállásolásról és ápolásról gondoskodtak, s amellett nem csak a jelen, hanem a jövendő szükségleteket is szem előtt tartották. Az alapítványok oly nagy számmal voltak, hogy a középkor vége felé az önkény- tes adományokkal együtt, melyeket a hivők istentisztelet alkalmával a perselybe tettek, elégségesek voltak. Daczára a hitújítás pusztításai és a saecularisatio fosztogatásainak, a legtöbb város manap is a középkori alapítványok maradványaiból költekezik. A hitújítás után a társadalom nagy részében a haszonlesés kapott lábra. Sok országban az alamizsna helyébe a szegényadó lépett, a szegényápolás helyet engedett a puszta segélyezésnek. Ott, hol egyrészt a szegények eltartása parancsolva van, másrészt elismerik, hogy a szegénynek kényszerítő eszközökkel kicsikarható joga van a segélyezésre, ott szegényápolásról nem, csakis állami szegény ügyről lehet szó. Az utóbbinál az anyagi adomány képez mindent. Az állami rendszer nem nemesít szellemileg, erkölcsileg, s ily módon nem segíthet vagyoni önállóságra, nem részesítheti a sok gyámoltalant, szegényt és nyomorékot, aggot és árvát személyes ápolásban, mivel csak a szegényadóból befolyó pénz és a fizetett közegek felett rendelkezik, kik a törvény betűje szerint adják vagy tagadják meg a segélyt. A szegényápolás fogalmától elválaszthatatlan, hogy az adomány önkényt (alamizsna), szabad elhatározásból és személyesen nyújtassék. E kettőt csak az egyházi szegényápolás egyesíti magában, úgy hogy a szegényápolás története általában összeesik az egyházi szegényápolás történetével. Az állami szegényügy az alamizsnát részben pótolhatja ugyan a szegényadóval, de ha csak a legszerényebb igényeknek is meg akar felelni, mindig és mindenütt rászorúl, hogy önkén ytesen alakult ápoló-egyletek a személyes segélyadásban közreműködjenek.
