Leroy Lajos abbé: A történelem katholikus bölcsészete vagy a nemzetek Krisztusért és egyházért. 1. kötet - 35. évfolyam (Pest, Hunyadi Mátyás Intézet, 1872)

Judea

XIV. Fejezet.

Juda dicsőségteljes napjai.

pÁVID SZERENCSÉS URALKODÁSA IDEJE.

Sámuel az Úr parancsára Izai, Óbed fiának házába méné. Miután áldozatot mutatott be, s megtekinté Izainak mind a hét fiát, mondá neki: „Ezek-e mindössze fiaid?“ Az atya vi- szonzá : „Hátra van még a legkisebb, ki juhokat legeltet.“ S utána küldött. A me gnyerő külsejű és csinos arcú ifjú láttára elő- vevé a látnok olajszarvát és fölkené őt bátyái előtt Izrael királyává. És az Úr lelke elfordult Saultól és Dávidra szállt. Legyőzvén Góliátot a filiszteusok táborában, valamint egy oroszlánt és medvét, midőn atyja nyáját legelteté, Izai fia a királynál lakék és Jonatás lelke egybeforrada Dávid leikével s szerété őt mint magát, neki adá kardját, kézíját és övét is, s mindig titokban tudósítá atyjának ellene szőtt cseleiről, mióta a héberek énekelték: „Saul ezer filiszteust vert meg; de Dávid tízezerét!“ És kimenvén vele a mezőre, örök barátságot esküvének egymásnak, megölelék egymást és sírtak. Ezután mondá Jonatás: „Menj békével, s az Úr legyen közöttem és közetted, az én ivadékom és a te ivadékod között mindörökké“; — és Dávid elvonult a pusztába, Odollam barlangba. Az őt szerető héberek által támogatva nemsokára