Balmes Jakab: A protestantismus és katholicismus vonatkozással az europai polgárisodásra. II. kötet - 29. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1866)
Negyvennegyedik fejezet
67 bámulatraméltóbb müveit és szüleményeit közönynyel tekintjük. Volt alkalmunk a különböző szerzetesrendekben, melyek az egyház fennállása óta különböző alakokban támadtak, oly dolgokat észlelnünk, melyek úgy a bölcsész mint a keresztény bámulását a legnagyobb mértékben megérdemlik ; részemről mégis nagyon kétlem, hogy e rendek történelmében valami dicsőbbet, megraga- dóbbat, megindítóbbat lehetne találni azon képnél, melyet a megváltásról címzett rendek nyújtanak. Van-e a religiónak, mely a szerencsétleneket oltalmazza, szebb jelképe? Van-e a megváltásnak, mely a kereszten végbe ment, s mely a földi fogságból való megváltásra is kiterjed, fönségesebb jelvénye, mint azon tünemények, melyek e szent rendek alapítását megelőzték ? Azt fogja talán valaki ellenvetni, hogy e tünemények nem voltak egyebek képzelődésnél ; áldott képzelődés ! válaszoljuk mi erre, mely ily módon is az emberiség vigasztalására szolgál. Mindenesetre megemlítjük azokat, a nélkül, hogy félnénk a hitetlen mosolyától ; mert ha szíve nemes érzelmeket ismer, meg kell vallania, hogy ha nem hiszi is, hogy az igazságot leli meg, legalább mégis felséges költészetet és mindenek előtt szeretetet az emberiség iránt, lángoló vágyat rajta segíteni, hősies önmegtagadást talál a magasztos áldozatban, melynél fogva egy ember rabszolgaságba veti magát, hogy testvéreit megszabadítsa. A párisi egyetem egy tanára, ki erényei valamint tudományossága által nagy hirre tett volt szert, épen az áldozári fölszentelésben vala szerencsés részesülhetni és zsengeáldozatát mutatá be. Elgondolva a Magasságbelinek ily nagy kegyelmét, megkétszerezi a jámbor áldozár buzgóságát, éleszti hitét, és iparkodik, hogy a szeplőtelen bárányt a legnagyobb figyelemmel, a legnagyobb tisztasággal és bensőséggel mutassa be, a minőre kegyelemmel eltelt és szeretettől lángoló szíve csak képes. Nem tudja miként rója le háláját Istennek ily nagy jótéteményért, és forró vágya háláját, szeretetét valamikép kimutatni. — Azonban a ki mondá : „A mit egynek ezen legkisebb atyámfiai közöl cselekedtetek, nekem csele- kedtétek“, erre utat mutat neki, hogyan elégítheti ki kedvenc óhaját, s a jelenés megkezdődik. Az áldozárhoz angyal közeledik, kinek ruhája fehér mint a hó, ragyogó mint a nap ; mellén veres és kék keresztet visel, mindkét oldalán egy-egy fogoly van, egy keresztény és egy mór, kiknek fejei fölött karjait terjeszti ki. A jámbor áldozár elragadtatásba jő, és felismeri, hogy Isten őt a foglyok 5*
