Balmes Jakab: A protestantismus és katholicismus vonatkozással az europai polgárisodásra. II. kötet - 29. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1866)
Harmincnyolcadik fejezet
12 kát, vagy jobban mondva nem hallgattak rajok : az ész ugyan átértette őket, de a szenvedély elvetette. Mi azon bölcsészeket illeti, kik a szerzetesrendeket jelentékteleneknek, hasztalanoknak, ha nem ártalmasoknak tekinték, nyilván elárulák, hogy az emberi lélek, s a titokteljes emberi szív legmélyebb és leggyöngédebb érzelmei felől nem sokat gondolkoztak. Ha az ö szívok érzéketlen marad annyi férfi s nőtársulat láttára, melyek csupán azon célból alakultak, hogy önmagukat és felebarátaikat megszenteljék, vagy a szükségen segítsenek, a szerencsétlenségnek vigaszt nyújtsanak, akkor leiköket a kétely szelének kelle kiszárítania. Hogy valaki az élet örömeiről örökre lemondjon, s magányos helyre vonulva önmagát töredelem és önmegtagadásban a Legszentebbnek áldozatul hozza, kétségkívül irtózatosnak fog feltűnni azon bölcsészek előtt, kik a világot állandóan saját durva előítéleteik nézpontjából szemlélik; csakhogy az emberiség máskép gondolkozik, az emberiség épen valami nagybecsűt talál azon tárgyakban, melyek a kétkedő bölcsészek előtt oly tarthatlanokul, oly értéktelenekül, oly megvetendőkül tűnnek fel. Mily bámulatosak szivünk titkai ! Míg mi élvezetek után sovárgunk, vagy az örömek és kéjelgések özönében uszunk, mély megindulás fogja el szívünket ily erkölcsszigor és a lélek ily lemondása szemléletére. A magánynak, sőt magának a fájdalomnak leirhatlan vonzereje van ránk nézve. Honnan magyarázható azon lelkesültség, mely egy egész népet megszáll, felemel, s varázserővel késztet azon férfiú nyomdokaira, ki homlokán hordja a lemondás jelvényeit, kinek szine elárulja a szigorú életmódot, kinek tartása és magaviseleté minden földi dolog elhagyásáról, a világ kevésre becsüléséről tanúskodik ? E tüneményt az igaz vallás történetében épen úgy feltaláljuk, mint a hamis vallásokéban; a becsület és tekintélyszerzés ily hatalmas eszköze nem maradt ismeretlen a hazugság előtt ; nem egyszer talált már a világban uralgni vágyó fegyelmetlenség és erkölcsi romlottság parancsoló szükségességet arra, hogy szigorú és tiszta életmód palástjával takaródzzék. Épen az, mi első pillanatra szívünkre nézve legvisszásabb- nak és legelidegenítőbbnek tűnhetnék föl, t. i. a kolostori élet elvonultsága és magánya felett lebegő szomorúság árnya az, mi bennünket leginkább felvillanyoz és lebilincsel. A zárdái élet magányos és szomorú, ép azért szép is, és szépsége magasztos, s e magasztosság egészen alkalmas arra, hogy szívünket legbensőjében meg
