Balmes Jakab: A protestantismus és katholicismus vonatkozással az europai polgárisodásra. I. kötet - 28. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1865)
Tizenhatodik fejezet
151 néha annyira visszaélt, hogy valamely rabszolgát csupa szeszélyből megölt, mint ezt Quinctius Flaminius bizonyos lakoma alkalmával tette, hogy e nyomorultak egyikét a halak elé dobatta, mert elég szerencsétlen volt egy üveget összetörni, mint ezt Vedius Polliéról beszélik. S e kegyetlenség nem is csak egyes családok körére szorítkozék, melyeknek szívtelen urok volt, hanem uralkodó rendszerré lön, mint az e tekintetben érvényre ^emelkedett téves nézeteknek s minden emberi érzelmek lealacsonyításának szerencsétlen, de elmaradhatlan következménye ; az erőszakosság rendszerévé, mely csak a rabszolgára gyakorolt szakadatlan nyomás által volt tartható, s mely csak néha szakadt meg, ha t. i. a rabszolga felülkerekedett s urára veté magát, hogy őt széttépje Régi közmondás : „a hány rabszolga, annyi ellenség.“ Látók a veszélyt, melyet ezen emberek boszuszomjuk dühében támasztottak, valahányszor sikerült nekik láncaikat szétzúzni; azonban nem kell hinni, mintha uraik alább állottak volna náluk ott, hol beléjök félelmet önteni lehetett. Spartában a helotákat, kiknek érzelme gyanúsnak látszott, bizonyos napon Zeus temploma előtt egybegyiijtötték s megfojtották (Thukyd. IV). Romában pedig vad szokás szerént, valahányszor valamely ur orgyilkosság által múlt ki, minden rabszolgája halálra Ítéltetett. Szomorú olvasni Ta- eitusnál (Ann. XIV. 13.) azon rettenetes mészárlás leírását, mely Pedanius Secundus varázsfőnöknek rabszolgái egyike által történt meggyilkoltatása következtében vitetett véghez. Ez utóbbiak száma nem volt kevesebb négyszáznál, s az ősi szokás értelmében mindannyit vérpadra kellett hurcolni. Ily kegyetlen és fájdalmas jelenet, melynél oly sok ártatlannak kellett meghalnia, részvétre indítá a népet, mely végre fellázadt, hogy ez öldöklést megakadályozza. A tanácskozásban, melyre a megrémült senatus összegyűlt, Cassius szónok emelt szót és egész hatálylyal bizonyító a véres tett végrehajtásának szükségességét, nemcsak azért mert az ősi bevett szokás úgy kívánja, hanem mert máskép lehetetlen volna a rabszolgák hűtlensége elől őrizkedni. Minden szava csak igazságtalanságot és erőszakosságot lehel, mindenhol csak veszélyeket és cselt lát, s nem ismer más védeszközt a kegyetlenségnél, a rémítésnél ; de különösen figyelemre méltó a következő tétel, melyben az ősök e tekintetben követett szokásait néhány szóba összevonja: „Atyáink előtt a rabszolgák érzülete mindig gyanús volt, sőt még azok iránt is bizalmatlaukodtak, kik az ö birtokaikon s házaikban születtek,
