Balmes Jakab: A protestantismus és katholicismus vonatkozással az europai polgárisodásra. I. kötet - 28. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1865)
Tizennegyedik fejezet
128 a társadalom közeli feloszlása meggátlására. Sohasem köszönheté ez fenntartását jogtudósoknak, mert ily mü soha sem áll a jogtudomány befolyása körében. Legyenek a törvények még oly tökéletesek, érte legyen el a jogtudomány fénye legfőbb fokát, legyenek a birák a legdicsérendőbb gondolkozásmóddal eltelve, legyenek a legtisztább szándékoktól vezéreltetve, mindez sikertelen, ha a társadalom szive van megromolva, ha az erkölcsi elvek elvesztették hatalmukat, ha az erkölcsök mindig ellenkeznek a törvényekkel. Tekintsük most a romai erkölcsök képét, mint azt saját történetíróink számunkra lefestették, és nézzük, vájjon magában foglalja-e a méltányosság, igazságosság és a fontos Ítélet vonásait, melyek a romai törvénynek az „Írott értelem“ megtisztelő nevét vivták ki. A részrehajlatlanság bizonyítékául szándékosan abba hagyom a hiányok említését, melyektől a romai jog sem ment, hogy elhárítsam magamtól a szemrehányást, mintha mindent, mi nem a kereszténység müve, kisebbíteni akarnék. Azon állítást azonban, mintha a kereszténységnek a romai jogtudomány tökéletesbítésé- ben nem volna része, nem hagyhatom megrovás nélkül, miután nem csak a keresztény császárok korában, mi kétségbevonbatlan, hanem már az előbbiek alatt is befolyt reá. Tudvalévő dolog, hogy a romai törvények már Krisztus születése előtt tetemes mennyiségre szaporodtak, és hogy tanulmányozásuk s összeállításuk a legkitűnőbb férfiak figyelmét vonta magára. Svetonius arról tudósít bennünket (in Caes. c. 44.) hogy Julius Caesar azon jótékony feladatot tűzte maga elé, mikép a törvények iszonyú árjából a legjobnevére érdemes lett volna. Mindent lerontanak, összevissza hánynak, zsidó vallás, kereszténység, régi iskolák maradványai, mind összeolvad mámoros fejőkben, mely mindent feled , csak az erkölcstelenség és romlottság minden nemét elösegítni nem. A valódi bölcsészet e században tág tért nyert vélekedésekre a sors felöl, melyre az emberi tudás jutott vo’na, ha a kereszténység nem világosította volna fel mennyei igazságaival a világot, ha nem jött volna ez isteni vallás, hogy az ember túlságos dölyfét megszégyenítse , hogy neki megmutassa, mily hiúk, mily tévesek voltak gondolatai, és mily messze járt az igazság utjától. Nem megjegyzésre méltó-e, hogy ugyanazon férfiak, kiknek tévelyei iszonyt gerjesztenek, magukat a magasabb megismerésnél fogva, melylyel személyöket felruházva hitték , gnostik usoknak híták ? Mint látjuk, az ember minden időben ugyanaz.
