Hahn-Hahn, Ida : Mária Regina II. kötet (Pest, Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdász, 1863)

Az utolsó windeeki

zet. Szabadkoztam, vonakodtam ; de ez egyszer még makacsabbak voltak az elöljárók, mint én, és nekem kellett engednem. Hát hisz azért lettem kapucinussá, bogy engedelmeskedjem és akaratom feláldozásával — mely ugyan mindig a vétkes természetnek büntetése — boldog megszabadulást leljek énem terhétől. Engedtem tehát, Isten nevében. És igy találkozunk Uriel gróf Romában, többféle gyászeset közben, mely előttem felejthetlen családját sújtotta — találkozunk a kereszt tövében.“

„Alkalmasint máshol is fogunk még találkozni atyám,“ mondá Uriel, „mert nekem is szándékom van kapucinussá lenni.“

„Balgaság !“ kiáltott pater Bonaventura. „Ön és kapucinus ! Ön gróf, gazdag, nagy és finom műveltségű ; azonfelül családjának utolsó sarja . . .!“

„Ep ez az, a legutolsó sarj veszi át az egész örökséget. Levin bátya s Jácint kezéből rám maradt a szent kehely, melyet a pap Isten vérével tölt meg. Regináról pedig rám maradt a három szeg — mint ö nevezte — a szerzetesi fogadalom három rubinja. Mennyei örökség ez !“

„Hanem ön feledi a földit.“

„Istennek hála, erről már rég lemondtam.“ „Feledi, hogy családja önben kihal.“

„Atyám ! a mire a világnak szüksége van, nem a nagy és széphangzásu név az, hanem hogy mindenki Istenhez térve, e megtérést önfeláldozásával pecsételje meg.“