Ruinart Theodorik: Hiteles vértanui emlékiratok. III. - 21. évfolyam (Buda, Bagó Márton, 1857)

Hiteles és válogatott emlékiratok az első vértanuk szenvedéseiről

137

Szóla Vince, s megrohanják Újra éles horgonyokkal,

Mig bírája bősz kígyóként így sziszeg mérges szavakkal :

Ha konok vagy szikla-keblű,

S nem hajolsz meg a szobornak, Bűn-tanu ! titkolt irásid Áldozattüzön lobognak.

„A tűz, igy szól Vince, mellybe Könyveinket most dobattad, Joggal egykor majd pokolban Lelkedet gyötörni fogja.

Megboszulja, hidd el, égben E merényed Isten ujja,

Vakmerő nyelved cikázó Haragos villáma sújtja.

Vérszinű láng-szörny lobog fel Mint Sodoma s Gomorából ; Szörnyű a tűz, mint a bűn, melly Illy boszúló lángot ápol.

Példa ez, nézd, mardosó lény! Kén - szurok - meg gyanta füstje, Mely bűnöd tüzével egykor A pokol-fenékre sújt le.“

S im a bíró arca sápad,

Lángol, izzad vak dühében ,

Ajka tajtékos, haragnak Vad sugára ég szemében.

Percre hallgat, majd határoz: Rácsra őt s izzó iemezre,

Végeredményt hozzon a két Rémes eszköz kín-fegyelme.

Erre Vince szent örömtől Égve, a küzd-helyre indul S késedelmes vérbakóit Messze hagyja el magától.

A dicsőség csarnokában Vértanú küzd zord bakóval,

Hiv remény, s dac síkra szállnak Kétes a lomb, ing a gát-fal.

íme a rács vasfogakkal Vajmi sűrűn van kiverve,

Sőt alatta tűzrakás ég S lángözönt lehel föléje.

És a bajnok fölmegy önként A parázs magaslatára,

Véli: trón ez, hol ragyóglik El patakzott vére ára!

Pattog a parázsra hintett Percegő só már alatta,

És szemecskék záporával Ront a nedves vérfolyamra;

Mossa a lángette rácsot Tüz-facsarta balzsamával,

Sülnek a tagok, miket száz Lángnyaláb , száz hőfolyam nyal.

Rendületlen álla Vince Mentve fájdalom- s keservtől, Mert ha rab-bilincs szorítja, Jtgbe rózsa-szárnyakon tör.

Hogy világ, fény, éltető lég Friss erőre föl ne gyújtsa, Elhozatva durva kéztől Börtön-éjre kárhoztatja.

Rémhely ez, sötét ború leng Vak homálylyal mély űrében , Jobbra , balra mindenütt kő , Durva szikla ál meredten.

Ej sötété lakja, nem hat Nap sugára fénynyel ebbe.

Mert pokolnál rémletesb e Mély üregnek nedves öble

Vérbakója őt e vészes Helyre vad kéjjel taszítja,

Lábait ketté feszítve Talpait törzshez szorítja.

S a halálhozó kínoknak,

Gyötri ismét uj nemével;

Ész hosonlót még nem ismert, Zsarnok illyet nem talált fel.