Ruinart Theodorik: Hiteles vértanui emlékiratok. II. - 20. évfolyam (Buda, Bagó Márton, 1856)

Prudencius Aurél dicséneke szent Lőrinc vértanuságáról

190

Apóst. csel. 12.

Láncai őt követésre; mi több, elzárva a börtön, Künn meg az örök egész útját lesekedve elállják. De a vonakodót dorgálva az isteni szózat,

Durva bilincseivel szaporán fölkelni parancsiá.

Erre lefolyt mintegy láncának súlya kezéről,

Enged a vas, s szirtjét könnyen szabadítja igából, Békók széttörnek, s lábát léptekre irányzá.

S íme csodálatos ! a börtön megnyílik előtte, Bátran jön kifelé, s álomba merülve az örök Helyt adnak, kik előbb útját elzárva figyeltek. Angyal lépdel elöl, Bódog meg az éjjeli csöndben Fénye után halad el. —Nem az egy Krisztus van-e minden

Szentjével? — Valamint egy szellem lengi keresztül Krisztusnak hiveit, szintúgy a kegyelmek egyenlők, Mellyeket elnyernek. Múltúnkat visszaidézve Látom ez uj történettel : Pétert a tizenkét Isteni küldöttnek főbbjét, ki imígy szabadult meg A zárt börtönből, lábáról szinte lefolytak A láncok s angyal vezeté ki a büszke Heródes Körme közöl. így Bódogot is kivezette az Isten A kettős — éjfél és tömlöc szülte — sötéten, Mellyet fény csak az ö «zámára hasíta keresztül. — Bátran ballaga a börtön száz őre között el,

Es híven követé a csodás, de előtte nem ismert Szent kalaúzának nyomait hallgatva szavára.

Már miután a vadon sivatagban szerte barangolt, Megleli a testben kimerült ősznek menedékét,

Kit végső küzdelmei közt elhalva talála.

A mint ráismert a drága atyára, azonnal Öt megölelni siet s arcát hő csóközönével Elhalmozza; rideg testét hogy fölmelegítse,

S életet öntsön még a megdermedt idegekbe,' Folyton rája lehel. De hiába kiáltja nevét; — Ö Nem szól, s bár megrázza, a test nem mozzan ezekre ; Félholtan fekszik, s csak az elgyengült pihegések, S ollykor abelrészek remegése mutatja, hogy él még. Aggálylyal telik el Bódognak jó szive látván A kiaszott tagokat » éhségtől hervatag ajkat.