Ruinart Theodorik: Hiteles vértanui emlékiratok. I. - 19. évfolyam (Buda, Bagó Márton, 1855)
Pálmaágak a magyar egyháztörténelem kertjéből
41 elé ! Tudatom veletek az isteni végzet titkát, mellyet nekem az Ur ez éjjel kinyilatkoztatott. Láttam t. i. urunkat Krisztus Jézust szűz Anyjának ölében ülni, ki minket magához intvén, tulajdon kezével nyújtá át nekünk a szent testende midőn Beneta társunk feléje közelednék, elvonta tőle. Ennek következtében tehát Beneta a vértanuságban részt nem vesz, s a vértanúi koszorút velünk nem fogja elnyerni.“ — Most oldva lön társai előtt a tegnapi talányos mondat, s emberi gyarlóságuk szerint remegés futott át leikökön ; de Gellért nem ismert kínos szenvedést Krisztusért, nem ollyat, mitől félnie kellett volna ; — Krisztusért szenvedni s halni neki régen óhajtott élvezet volt; azért társait is serkenté a dicső tusára, aztán a töredelemmel Isten elé járulókat meggyóntatá, megáldoz- tatá, s egész elragadással festé elöttök a tulvilági örömöket, mellyek a hős csatároknak jutnak osztályrészül; végre mindnyáján még egyszer kérték Istent, hogy bocsássa meg elkövetett: vétkeiket, a többiben legyen az ö akaratja ! — És fölkerekedvén, folytaták utjokat Pest felé. Gellért gyengélkedése végett kocsiba ült, a többiek lóháton követték, s csendesen haladtak már Kelenföld (most Buda-Rácváros) kimerengö sziklái alatt a Duna felé: midőn hirtelen dühös csőcselék rohanja meg öketVatha vezérlete alatt, s kőzáporral üdvözli az érkezőket. Gellértet nem sérték meg a szikladarabok, s ö a pogány tömeget meghajtani akarván, áldásra emelé kezét, és kereszteket vetett a körülöttük zsibongó kövezökre. Erre még inkább fölbőszülvén, lemészárolják lovait, fölforgatják kocsiját, s magát más kocsira fölvetve a szomszéd hegyoromra hurcolják, honnét a görcsös sziklafokokon a szédítő mélységbe taszítják le. . . . Az összeroncsolfc lest épen a Dunapartjára gördült alá ; még pihegett benne a szív, sőt Gellért honunk ezen sz. Istvánja, még e szavakat is hallatta : „Uram Jézus Krisztus, ne tudd be ezt vétkül nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek.“ Ekkor az őrjöngök uj zsibongással körülvették, szivét, az egyedül üdvökért lángoló szivet—lándzsával átverték, fejét szétzúzták, s szikladarabjaikkal az egész testet eltemették. ,Még barátom is, kiben bíztam, ki kenyeremet ette, föl- emelé ellenem sarkát!4 . . . (40. Zsoltár 10. v.). Jóslatának egészen be kellett teljesedni. Búid a közápor alatt elhullott, aztán karddal átveretett ; Besztertet és Benetát serény paripáik kiragadták az őrjöngő csorda köréből, s csolnakon már a pesti partra értek, de itt is azon sors várt rajok : uj csoport ro21 *
