Ruinart Theodorik: Hiteles vértanui emlékiratok. I. - 19. évfolyam (Buda, Bagó Márton, 1855)
Pálmaágak a magyar egyháztörténelem kertjéből
mellyben szenteink szüntelenül Istennek szolgáltak, a szikla kifent részét, mellyet ágyul haTsanáltak, a sziklazsámolyt, melly kikopva , térdeik nyomát tünteti elő , sőt egész tenyérnyomokat, benyomva a durva sziklába, mint valami puha agyagba, mellyen imáik közben kiterjesztett kezeikkel megfogództak; itt éhségöket s szomjukat a szent lelki-áldozás által enyhíték, a hideget Isten tüzes szeretete által tevék ttirhetövé, éjenként az ördög félelme vi- raszta velők. Endre előbb hivatott el az önmegtagadás tülvilági jutalmára. — Eddig Bence úgy látszik némellykor a szomszéd helyekre is berándult mesterétől küldetve, és illy alkalommal beszélhette el mestere szigorteljes életét boldog Mórnak, akkor nyi- trai szerzetes, utóbb pécsi püspöknek, ki aztán mindkettőjük emlékét örökíté az általa irt gyönyörű legendában : Endre holta után azonban a világtól egészen visszavonulva, maga lakta Bence a rideg barlangot, mig számára is megérkezék a válságos óra, és pedig sokkal előbb és máskép semmint várható vala. A bokrok sűrűje alatt s az éj fátyolén át mint csillag fénylett a szerény szentjános-bogárka, midőn hozzá mászott a rút varangy, s nyálával kioltá az ártatlan világot. ,Miért bántasz , hisz nem sértettelek?4 „Azért, mert fénylesz.44 — A szentjánosbogárhoz hasonlókép múlt ki Benedek. Rablók rohanták meg magányában ; aranyat, kincset csikartak tőle. Bence csak szegénységét emlegeté, mit is mondhatott volna egyebet? Jól tudták ezt a haramiák is ; mert e kérdés csak ürügy volt gazságuk elfödésére. Pogány üldözök voltak. Erre dühében az egyik fölemelvén bárdját, olly sebet vágott a jámbor remetén, hogy szét- fecscsent becses vére, pirosra festé a barlang falait ; ezután a mintegy negyed órára eső hegyre hurcoltaték, s a meredek sziklafokról lelököttnek az alant rohanó Vág habjai nyitottak sirt... De a gondviselés még testét sem hagyta örökre elszakittatni mestere testétől; egész éven át sas lebegtette szárnyait a Vág bizonyos pontja fölött, s ha nyugvásra szált, azon pont irányában helyezkedék el a parton, de nem távozott. Ezt égi intésül tckinték a szkalkaiak, s ismételve megujíták a már félbeszakasz- tott fürkészést, s ime, épen a sas repkedése jelölte helyről föl is emelték a viz alól Benedek véres hulláját, melly mintha csak akkor szenderült volna el, ép és fris volt ; ezután tiszteségesen loldisziték, és nagy tinnepélylyel Nyitrára vivék, hol mestere mellé tétetett el szent Emmeráin egyházában.
