Munkálatok a pesti növendékpapság egyházirodalmi iskolájától - 17. évfolyam (Pest, Emich Gusztáv, 1853)
Jézus társasága, különös tekintettel honukra
263 Jézus társasága különös tekintettel honunkra. A félhold homályából sa gonosz sötétségéből meg- ifjodva emelkedik ki egy anya, szemein a régi könyek felszáradt nyomai látszanak ugyan, de arcát nem födi többé a gyász fátyola. . . . bámulva nézzük őt s tán eszünkbe sem jő kérdeni: ki mentette meg őt? ki tépte szét gyász- fátyolát? . . . Lelkemben Magyarhon múltja és jelene tűnik föl. Nem a véres csatákban győzelmes hon múltja és jelene ez ; lelkemben a magyar anyaszentegyház — e közös honnak múltja és jelene tűnt föl. Szánandó volna az, ki e nagy mindenség, ki a nemzetek és népek, sőt egyesek rendeltetését is csak abban helyezné, hogy legyenek, szenvedjenek és mint a habbuborék eltűnjenek. . . Mire való az emberiség, mire a nagy világ, ha nincs magasabb, nemesebb célja életének és létének? Akkor tökélyesen beteljesedik rajtunk az apostol mondata : „Minden emberi test hasonló a fűhöz és az embereknek minden dicsősége a fűnek virágához. A fű elszárad és annak virága lehull“ 1), Nem, az nem lehet : van egy láthatlan, sőt igen is látható kéz, melly a nemzetek sorsát intézi, van egy kéz, melly a viskójában tengődő nyomorunak tápot nyújt s a király trónját támogatja ; van egy kéz , melly porba sújtja a nemzeteket és melly rettegésbe s végveszélybe ejti a királyokat ; van egy kéz, melly letörli a sinlők arcáról a fájdalom könyét s melly a fejedelmek homlokát diszkoro- nával ékesíti föl. . . Sz. Péter I. lev. 1, 24.
