Munkálatai a pesti növendékpapság magyar Iskolájának - 10. évfolyam (Buda, Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1843)
Beszélgetés az igaz religioról Fénelon s Ramsai közt
8 lása tettetés volt. Ennélfogva én azon kemény szükségben látom magam, miszerint önt vagy a szeretet, vagy az igazság ellenének kell tartanom.“ Alig ejtem ki e szókat, midőn künyekbe olvadék. Ő fölemelt, megölelt gyöngéden , s igy szóla: „Az egyház, könyvemet kárhoztatva, nem tette ezt a tiszta szeretettel is. Hisz e tan minden catholika iskolákban ballbató; de a kifejezések, mikkel annak magyarázatában éltem, nem valának egy dogmaticus munkához alkalmazva. Könyvem mit sem ér; de ezzel épen nem gondolok. Elméin idétlen szüleménye volt az, s nem a szív kenetének gyümölcse. Nem akarom hogy olvassa.“ Ekkor mindent elmondott, mit én e könyvről másutt emliték, s a dolgot alapostul fölvilágosította. E társalgás személyére nézve minden nyugtalankodást megszüntetett; de hitbeli kételyeim növekedtenek. Látám, miszerint bölcsészileg okoskodva vagy catlioli- cussá, vagy deistává kell lennem ; azonban e két szélsőség közt a bölcselő deismust észszerűbbnek tartam a catholicitásnál; s mig igy az igazság elmémből eltűnt, a szende nyugalom is búcsút vön szivemtől. Mély tűnődésbe esém. Hetek múltak, hogy vele beszélni nem tudtam. Többszer probálá ő megnyitni keblemet: s ő ezt olly finom gyöngédséggel tévé, hogy sokáig ellentállnom lehetetlen volt. Végre rezgő hangon mondám; „Utolsó önnellétem fölötte nagy benyomást szült bennem. Olvasgatásom s fürkészetini mind hiábavalók. Jól látom, a deismus meg catlioíicitás között okszerű közép nincs. De mielőtt mindazt higyem, mit a catholi- cusok rendszerint hisznek, inkább a másik szélsőségre vetődöm. Megelégszem a tiszta deismussal, melly a képtelen hiedékenységtől meg a túlzott hitetlenségtől egy- iránt távol áli. Hitem, ama százféle bizonytalan, szőrszálhasogató botrányos véleményektől megszűrve, az örök, változhatlan s általános szeretetben pontosul össze. Ennek igazsága átláthatására nem kell más, mint ön magába térni.“
