Munkálatai a pesti nevendék-papság magyar iskolájának. - 4. évfolyam (Buda, Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1837)

Második Rész. Eredetiek

117

de nem hiába mondja Cicero, hogy ha magunkat ismerni nem volna valami isteni, nem adatott volna (föntebb idézett) panancsolatja istenség’ szájába, mert csak ugyan dolgot is ad: hic labor, hoc opus! — úgy hogy nehézsége, és kellemetlensége is elégséges nem csak elijeszteni, hanem elidegeníteni is akárkit teljesítésétől. De a’ gyónás, ’s pedig egyedül a’ gyónás nem csak segéd kezet nyújt ezen fö erényelvi kötelesség’teljesítésére; hanem szentséget is hathatósan biztosítja, önismeret lévén múlhatatlan alkuja, és első lépés a’gyóntató szék felé; hogy ne említsem a’ gyónás közben eszközöltetni szokott fölvilágositást; és előmenetelt magunk’ megismerésében. Nem puszta jelszó tehát már ama nagy mondat, nem iskolai axióma,' nem szorul már orákulumra tekintetért: hanem rendeltetésünk főeszközével főlemelhetetlen viszonyban kapcsolt kötelesség, mellynek szentségét a’ hit, és teljesítésének tapasztalt fön- séges hasznai örökre biztosították. — így pótolja az isteni tekintet az emberi elégtelenséget.

Ámde az önismeretnek legveszedelmesebb ellenségét, az önszeretetet, szüntelen mirigylő méregként önkebelünkben tápláljuk. Igen is az önszeretet (a’mértékfölöttit értem — <pUaima) aZj mi szüntelen boriiban tartja lelki szemeink előtt valódi önmagunkat, olly borúban, mellyen ugyan keresztüllátunk mások hibájik’ kémlelésére, de annál kevesebbé hathatunk vissza beléje önnön gyarlóságaink’ és gyengeségeink’ megismeréséi-e. Ez az, mi sikeretleníti minden önismerési fáradozásaikat, és gyümölcseit csirájókban elfojtja. Bizonyára, ha van egy igaz Rochefoucaultnak 500 maximái között, igaz az: hogy „nincs csapodárabb hizelkedőnk az önszeretetnél; mert bár mennyi fölfödö- zéseket tegyünk is elláthatatlan tömkelegében, sok föltalálni való fog még mindig hátra maradni, sőt annyira csiklandozza az embert, hogy roszat is kész magáról mondani, csak szóba hozhassa magát.“ Évát is, — ’s vele mindnyájunkat— ez vesztette el, midőn ön szeretettől elkábulva azon édes, s’büszke gondolatból: „Istenhez leszek hason-