Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Török Csaba: Apologia misericordiae
Apologia misericordiae 73 tiltakozna egy olyan együtt érző irgalmasság ellen, amely „patológiás kártékony affekció” lenne.24 4. Az isteni irgalmasság és az ember. Mind Kant, mind Nietzsche egyetért abban, hogy az irgalmas Isten tanítása árt az embernek. Az első úgy véli, azért, mert ily módon nem kell tudatosan, felvállalt erkölcsi növekedés által jobbá válnia az embernek, elég ha ráhagyatkozik az „úgyis megbocsátó” kegyes Istenére. A második pedig azt tartja, hogy az ilyen érzület tönkretette Istent, megfosztotta őt őserejétől - az emberrel sem tesz másként, ellehetetleníti az Übermensch megteremtését. Az első esetben a morális igazságosság igénye, a másodikban az autonóm és önbeteljesítő ember képe kérdőjelezi meg az irgalmasság jogosultságát. Ha nincs végső isteni jutalmazás és büntetés, az irgalmasság részrehajlása nélkül, tisztán az emberi erkölcs igazságosságfogalma alapján, akkor összeomlik az etikai rend belső logikája - vélné Kant.25 Hogyha megadjuk magunkat az érdemtelenek felé forduló részvétnek s mindannak, ami ebből a patológiás érzelgősségből fakad, akkor képtelenek leszünk azzá válni, amivé lennünk kellene - mondaná Nietzsche. Mindkét esetben az emberi autonómia problémája sejlik fel a háttérben. Mindkét bölcselő az embert akarja állítani, mégpedig a lehető legnagyobb szabadságban. Kant irtózna egy heteronóm törvénynek alávetett alany képletétől (mégha ez a „kívülről”, „felülről”, de mindenképpen az emberi erkölcsösségtől függetlenül érkező kegyelem törvénye is), Nietzsche pedig egy olyan létezéstől, amely nem képes önerőből meghaladni önmagát. Úgy vélik tehát, hogy a kegyelem megalázná, megkérdőjelezné az embert, szabadságát, mivoltát, méltóságát. A Biblia távlatában azonban a szabadság nem úgy értődik, mint a másiktól való függetlenség, hanem mint az önmeghatározás szabadsága. Ezekiel- nél olvassuk: „Mindenki fölött a maga útjai szerint ítélkezem” - mondja az Úr (Ez 18,30).26 Ez azt jelenti, hogy a végső sors nem a személyességünktől 24 Hauser, R., art. Barmherzigkeit I, in HWPh 1, coll. 754. 25 Ezért válik a gyakorlati ész harmadik posztulátumává Isten léte, mint a végső igazságszolgáltatás szükségszerű garanciája. Ám ha Isten tetszőlegesen megkegyelmezhet, akkor pont azt iktatná ki létének megvallása (ti. a halhatatlan lélek jutalmazását/büntetését a földi életet túl, ahol sajnos sokszor nem teljesül be az erkölcsi jó megtétele után jogosan elvárható, az etikai rend által megkövetelt boldogság), mint ami miatt szükségszerű állítani azt. A témához ld. Gillet-Chal- liol, M.-Ch., Isten Országa és az erkölcsi törvény, in Communio 17 (2009/3-4), 113-121. 26 Az egész szövegrész még jobban rávilágít a lényegre: „Azt mondjátok: »Nem igazságos az Úr útja.« Halljátok hát Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos, s nem inkább a ti útjaitok nem igazak? Amikor az igaz elfordul az igazságtól és gonoszságot művel, akkor ezért hal meg, vagyis
