Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)

2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Török Csaba: Apologia misericordiae

66

Török Csaba

kább önmaga fölé emelkedjen, ebben vezérli a hatalom akarása. Az élet az erőseké, akik teremtővé válnak. Az igazi szeretet ebben segíti őket, az nem lehajoló, együtt érző, épp ellenkezőleg, ha szükséges: durva. Hiszen alkotnia kell, egy ember feletti embert kell létbe hívnia. „Ámde kemények mind a teremtők”.7 Az együtt érzés és az irgalomra hajlás bűn az ember ellen. „Ha barátod szenved, legyél szenvedésének nyughelye; de kemény tábori ágy legyél; úgy teszed a legjobbat vele”.8

Az Isten halálára vonatkozó kijelentés - „belehalt részvétébe” - Krisztus keresztjének tükrében döbbenetes mondat, hiszen hívő emberként sem mondhatunk mást: Isten belehalt abba, hogy irgalommal közeledett az ember felé. Azonban az emögött felsejlő „isteni életrajz” brutális:

„Ifjú korában kérlelhetetlen volt és bosszúálló volt ez a napkeleti isten, és kegyencei mulattatására építette a poklot.

Idővel persze megöregedett, megtört és megszelídült, elárasztotta a részvét, és jobban hasonlított nagypapára, mint apára, ámde leginkább mégis ez lett: reszketeg, vén nagyanyó.

Ott ücsörgött egyre a kályha zugában hervatagon, panaszkodva, hogy nem bírja el a lába; torkig volt már a világgal, akarata ellankadt, mígnem egy szép napon aztán megfojtotta a túlságos részvét”.9

Sajátos módon Isten „sorsa” szolgál illusztrációul arra, miért gyűlöletes az irgalmas együttérzés: az emberfeletti Isten ezáltal bukott le az erő magasából, lett előbb emberivé, majd végül ember alattivá, halottá. A megöregedő és érzelgőssé váló Isten pontosan az Übermensch-sei ellentétes utat járja be. Azt is mondhatnánk, Isten halála az Übermensch születése. S e kettős-egy folyamatnak a tengelyében rejtve, a filozófusok figyelmét is megannyiszor elkerülve, ott áll a Mitleid, az együttérzés, s az abból fakadó irgalmasság problematikája.

Nietzsche szövegében az a leginkább megrendítő, hogy egyrészről mintha nagyon jól látná meg az önkiüresítő, irgalmasságában az istenségéből is kivetkőző Isten képét; másrészről azonban a lehető leghatározottabban és tudatosabban fellázad a keresztény hitnek ezen kijelentése ellen. Mint írja, aki szeret, elveszti a magaslatot, amely a többiek fölé emelhetné őt. Ekkor azonban süllyedni kezd, mígnem olyan mélyre merül, hogy végül megfullad.

7 Uo. 261 (p. 112).

8 Uo. 236-237 (p. 111).

9 Uo. IV, 774-781 (pp. 310-311).