Communio, 2016 (24. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Az irgalmasság - Ulrich, Ferdinand - Szalay Mátyás (ford.): Isten a mi Atyánk
102 Ferdinand Ulrich Mindebben nyilvánvalóvá válik, hogy az atya halála a modern társadalomban a szentháromságos Isten tapasztalatáért vívott harcra utal, jóllehet az elutasítás jegyében. Halála által az Atya mindent odaadott, nem csak elküldte Fiát a világba, hogy az szenvedjen (miközben Ő boldogan időzik az égi magasokban), hanem „saját Magát” szolgáltatta ki. És ez azt jelenti, hogy csak így valósította meg komolyan azt az Önközlést, amellyel a teremtményeinek tartozott. Csakhogy ez az odaadás nem Isten egy spontán és ingyenes gesztusa által történt meg, hanem az emberi önnemzés és emancipáció erejéből. Csak e halál által adta oda Isten önmagát és nyert „bocsánatot”. Ugyanez vonatkozik az emberre is. Ameddig Isten abszolút tekintélynek mutatkozott a törvényben, a gyermekek nem tudtak igazából megfelelni neki. A kötelesség ideája mindig teljesíthetetlen maradt, mivel nem valósulhatott meg az ember testi szabadságának valóságában. A végtelen isteni tekintéllyel szemben a végességében mindig újra tehetetlenségbe és bűnösségbe süllyedt az ember. De most, mivel a fiúk atyákká váltak és ugyanaz a lényegük, mint az Atyának, és ezért ön-teremtőek és szabadok, megtehetik, amit meg kell tenniük, és ezért a saját részükről „bocsánatot” nyernek. II. II. AZ ATYA ÉLETE 1. Isten belső önközlése Ahhoz, hogy megszabaduljunk „Isten halálának” modern fantazmagóriájától, újra meg kell hallanunk az „atya” szó értelmét (az indogermán pitar gyökerű, vö. a gót fodjam: táplál - arra utal, aki táplál és nevel. Auctoritas az augere, „növel” igéből származik, és mindenekelőtt arra vonatkozik, aki létet ad, előmozdít). Az apaságban rejlő tekintély abban áll, hogy hagyja gyarapodni az általa létrehozott létet. Ez az egzisztencia annál mélyebben szabad saját létére, minél inkább elismeri önmaga létrehozottságát, s minél hálásabb érte. Ha valaki ezt megérti, akkor felfedezi és átlát a szabadság azon hamis értelmezésén, amely a másik iránti, a létünkért érzett hálát azonosítja a szabadság hiányával: a táplálékom, amely nélkül „én nem lehetek magam”, a másik tulajdona és számomra megközelíthetetlen. Nem, a fiú nem annak köszönhetően válik önmagává, hogy kizárja a másikat, aki nem „én”, (tehát tagadásának tagadása által), hanem az által, hogy engedelmeskedik e másiknak, akinek adottságait köszönheti, és akinek köszönhetően képes arra, hogy önmaga lehessen.
