Communio, 2015 (23. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 1-2. szám - Kenózis és Egyház - Weidemann, Hans-Ulrich - Török Csaba (ford.): "Ő Isten formájában volt"
24 Hans-Ulrich Weidemann 5. ENGEDELMESSÉG A HALÁLIG (Fii 2,7c-8c) Nem csak a zsoltár második mondatszerkezete (2,7c-8c), hanem az egész első versszak a 8c-ben található anadiplosziszra irányul. Az egész strófának ez a központja rögvest megmutatja, hogy a 7cd-ben megfogalmazott megtestesülés esetében nem pusztán az isteni lényegnek egy emberi testben való elrejtéséről van szó, hanem valódi halandóságról. Ennek okán az olykor hevesen folytatott viták, miszerint a 7cd-ben tényleg kimondásra kerül-e Jézus „teljes embersége”, a versszak vége felől közelítve túlhaladottnak tűnik. Ennek a mondatszerkezetnek a főmondata a 8a-ban található: „megalázta önmagát” (8a: éTomeívcooev éonrröv). Ezt előzi meg a 7cd-ben található két participiumos tagmondat, melyek szerint Jézus Krisztus „az ember egy ógoicó|icc-jában” és „egy emberi külalakban” jött el - és mint ilyen alázta meg önmagát. A homoióma alapjelentése „képmás”, de jelenthet „azonos alakúsá- got” is, ezáltal hangsúlyozva az őskép és a képmás közötti azonosságot - vagy „hasonlóságot”, ezáltal fenntartva egy így vagy úgy megragadható különbözőséget. Mivel az emberekhez hasonló alakot öltött, egész megjelenését tekintve emberként vált megismerhetővé, megtapasztalhatóvá, beazono- síthatóvá és elismerhetővé. Ezt a helyet Wolfgang Schenk ezért így fordítja: „Úgy született, mint minden ember, és emberként mutatkozott meg.. ,”.14 Az emberként beazonosított Jézus önmegalázása elmegy egészen addig a halálnemig, amely az ókori felfogás szerint a legszégyenletesebb volt. Ha felvetjük a kérdést, hogy a „kereszt” (axcnjpóc;) kulcsszó milyen konnotációk- kal bír a zsoltár összefüggésrendszerében, akkor erre jutunk: semmi nem mutat arra, hogy itt a végsőkig fokozott szenvedés szempontjáról van szó. A magából a szövegből kinyert jelzések más irányba mutatnak: a keresztre - feszítés ugyanis azért volt a legmeggyalázóbb és „leginkább elembertelenítő” kivégzési mód, mert a meghalás folyamata a legmagasabb fokú láthatóság, a lehető leghosszabb időtartam és a szélsőséges passzivitás feltételrendszerében játszódott le. Seneca nyomatékosan szól arról, hogy az ember a kereszten a halál kínjai alatt apránként eljut odáig, hogy tagról tagra pusztul el és cseppenként veszíti el az életét (ep. 101). Ennek kapcsán döntő fontosságú, hogy a keresztrefeszítésre ítélt delikvens nem „külsőleg” (bárd, vadállat, tűz stb. által), hanem mindenki szeme láttára „önmagától pusztul el”. Maga a halál relatíve „látványosságtól mentes” (megfulladás által áll be), ezért hát a szemlélő tömeg számára a kielégülést a (hosszú) haláltusára való, gyakran groteszk fixáció hozza meg. Ennek során figyelmet érdemel a hóhér hiánya, 14 Schenk, Philipperbrief (Id. 1. lj.), 212.
