Communio, 2014 (22. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 1-2. szám - Egyetem, igazság, szabadság - Walter, Peter - Török Csaba (ford.): Egyetem és teológia a középkorban
82 Peter Walter dött és ma is működik: a tudományos párbeszédben résztvevők szabad véleménycseréje által, a kritikai nyilvánossággal szemközt, azzal együtt. Ockham szükségszerűen masszív ellenállásba ütközött a tamási pozíció védelmezőinél, mint például az oxfordi domonkosnál és egyetemi kancellárnál, Johannes Lutterellnél (t 1338). Ez utóbbi a harcban ugyan elvesztette állásait, mivel a tanárok többsége a kritikával illetett mellett állt ki, ám a vita 1324-ben feljelentése révén az Avignon-i pápai kúria elé került. Az ezt követő perben Lutterell szakvéleményt nyújtott be Ockham ellen. Ez utóbbi végül négy év után visszavonult, rendi generálisával együtt, aki a szegénységi vita kapcsán kellett, hogy megjelenjen Avignon-ban. A pápa kitartó ellenfelének s minden általa elítélt védelmezőjének, a kiközösített Bajor Lajos császárnak (1314-1347) az udvarában keresett és talált menedéket. Avignon-ban azonban még találkozott a szintén perbe fogott domonkos teológussal, Eckhart mesterrel (T1328), akinek tanítását már halála után ítélték el. A hasonló sors mindazonáltal nem jelenti azt, hogy a két bevádolt teológus között közeledés lépett volna fel. A helyes Arisztotelész-értelmezés körüli viták a XIV. és a XV. század egyetemein az Arisztotelész-magyarázat két lehetséges módja, „útja” közötti harchoz vezettek. Míg egyesek Arisztotelész értelmezésében a kortárs szerzőkre (modemi), mint Ockhamre, a Heidelbergi Egyetem alapító rektorára, Ingheni Marsilius-ra (11396) támaszkodtak (via modernd), addig mások, akik Kölnben bírtak befolyással, a régebbi értelmezőket (antiqui), Aquinói Tamást, Albertus Magnus-t (11280) vagy Duns Scotus-t követték (via anti- qua). Míg az utóbbiak az ókori filozófus és a keresztény hit között felmerülő ellentmondásokat az értelmezés által kívánták összhangba hozni, addig az előbbiek kitartottak az arisztotelészi írások szó szerinti értelme mellett, és elfogadták a filozófia és a teológia összeegyeztethetetlenségét. A nehézséget végül is nem sikerült megoldani a tudományos berkeken belül, minek okán - mintegy elővételezve az 1555-ös augsburgi vallásbékét - vagy az adott testület döntése, vagy a felelős tekintély határozata alapján szögezték le vagy szabályozták az egyetem egyik vagy másik úthoz való tartozását, ha pedig már mind a két irányzat jelen volt, akkor különböző intézményekben egymás mellett továbbra is művelték őket. Hosszú távon az filozófiában és teológiában követendő „út” körüli harcok kedveztek egy olyan döntési fórumnak, ami a pápaság, s amely már az egyetemek alapításakor vagy elismerésekor globálisan cselekvő hatóságként mérvadó szereplő volt, s amely a számára kínálkozó alkalmat hatékonyan fel is használta igényei kiépítésére. Hosszú távon a tomizmust támogatta, jóllehet újra meg újra arról volt szó, hogy a filozófiai-teológiai iskolák és ha
