Communio, 2014 (22. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 1-2. szám - Egyetem, igazság, szabadság - Török Csaba: Az értelmiségi lét illúziója
30 Török Csaba amit a kortárs én akar. Elismerést akar, kapcsolatban akar állni: látható akar lenni. Ha nem a milliók számára (...) hát akkor a százak számára a Twitteren és a Facebookon. Ez az a minőség, amely érvényesít minket, így válunk valóságossá önmagunk számára - azáltal, hogy mások látnak minket”.10 11 Ha kellő távolságból szemléljük a fenti eseményeket, azt kell mondanunk: megrendítő látni az illúziók elharapózását, a látszódni és láttatni akarás erőszakját, azt a fajta lényegvesztést, amely körülölel minket. Furcsa paradoxonok teremnek ezen az úton. A legsúlyosabb mindenképpen az ember maga: hisz egyrészt egyre szélsőségesebben individualistává válik („én akarok látszódni, engem kell elismerni, én akarom megmutatni magamat, hogy nekem legyen minél több ismerősöm...”), másrészt egyre kevésbé definiálható, hogy ki, mi az az én, amely ennyire látszani akar? Hisz egyénieskedő önmeghatározásai közepette végtelenül sematikus, unalmasan konformista (különösen akkor, amikor a nonkonformizmus válik konformmá) lesz az egyén. Végül kénytelen a legvisszataszítóbb, leginkább (ön)megalázó módozatokat is elfogadni csak azért, hogy egy kicsit egyedi, egy kicsit másmilyen lehessen — mígnem végül teljesen alámerül korunk sheoí-jába, a névtelenségbe. Kétségtelen, hogy a mai ember bármit kész feláldozni azért, csak hogy pár pillanatra látszódjon a televízióban, az Interneten: méltóságát, privát szférájának védelmét, a közéletben törvényekkel biztosított személyiségi jogait, akár még emberi mivoltát is. Nem baj, ha ezért kinevetik - mert rajta nevetnek. Az sem gond, ha kibeszélik, megszólják, szidalmazzák - hisz így is róla beszélnek. Ha nincs meg az emberi egyéniség valósága, akkor annak jelensége megér mindent. Az pedig csak annyira valós, amennyire érzékileg megragadható. Csakhogy a simulacrum-ok megjelenéseinek valósága mind inkább virtuálissá válik. Ördögi körök, sőt egyre gyorsuló spirálok ezek, amelyekben elvész az ember. Megszűnik a tartása, feloldódik az erkölcsisége. Chris Hedges joggal mutat rá: egy ilyen világban „ha egyszer elértük a hírnevet és a gazdagságot, akkor azok önmaguk igazolásává, önmaguk moráljává lesznek. Hogy az ember hogy jut oda, az már mindegy. Ha már ott vagy, ezek a kérdések nem számítanak többé".11 A szerző merész párhuzammal rámutat, hogy az ekként torzult személyiség jellemvonásai (,.felszínes kellem, nagyszabásúság, ön-fontosság; a folyamatos stimuláció szüksége, hajlam a hazugságra, csalás és manipuláció, és annak képtelensége, hogy megbánást vagy bűntudatot érezzen”) a pszichopaták szakkönyvekben fellelhető leírásait idézik. Mi mindennek a következménye? 10 Dersiewicz, W., The End of Solitude; idézi: Hedges, Ch., Empire of Illusion, 22k. 11 Hedges, Ch., Empire of Illusion, 33.
