Communio, 2014 (22. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 1-2. szám - Egyetem, igazság, szabadság - Török Csaba: Az értelmiségi lét illúziója
Az értelmiségi lét illúziója 27 ban a nagy elbeszélésekbe, narratívákba vetettek. De mi marad meg emberi valóságunkból, hogyha a tárgyi valóságokról lehántjuk a szellemi-fogalmi keretet? Ha a világ már nem mint az emberi lélek, szellem, igazságkeresés terepe, vagy éppenséggel az etika, a munkálkodás, a teremtő alkotás színtere áll előttünk, hanem egy puszta, önmagán túli értelemmel nem bíró jelenséghalmaz, amelynek annyi értéke, célja és haszna van, amennyit ki tudunk aknázni belőle - itt és most. A világ tehát nem pusztán felmérhető, kiszámolható, de megvehető, birtokolható és kihasználható. Mindez azonban csupán bizonyos szintig nyújthat kielégülést nekünk. Néha másra is szükség van: a szórakozásra, a tetszésre, az élményre, a látszólagos lelki kielégülést magával hozó fogyasztásra. Aki viszont ebben a tisztán anyagi és jelenségszintű világ-közvetlenségben él, nem fárasztja magát semmilyen ideával és absztrakcióval - jól tudták ezt az ókor bölcsei. „Platón félt a szórakoztatás erejétől, az érzékeknek az elmét legyőző erejétől, az érzelemnek az értelmet elmosó erejétől. Platón, aki nem volt a népi demokrácia csodálója, úgy vélte, hogy a megvilágosodottaknak vagy elitnek kötelessége nevelni azokat, akiket elvarázsoltak a barlang falára vetülő árnyak. Ez a nézőpont vezette Szókratészt a következő csípős megjegyzésre: »Ha csak valahogy rá tudnák tenni a kezüket, és meg tudnák ölni azt az embert, aki megpróbálta kiszabadítani és felfelé vezetni őket, meg is tennék«”2 Való igaz, a „nép” már nem egyszer rátette a kezét nagy nevelőkre, szellemi vezérekre, az aktuálissal az ideálisát szembehelyezőkre. Hisz a nagy gondolatok nyugtalanítók, zavarba ejtők, az adott életállapotunkat kritikával illetők, s ezért változásra hívók. Mi csak éljünk, s élvezzük az életet! Amennyi élményt begyűjtünk, elfogyasztunk belőle és általa, annyira vagyunk valóban élők, reálisak. A valós ember valós élményt akar valóban elfogyasztani, nem pedig eszmék harcaiban tengődni. A ’60-as évek elejének Amerikájáról írta Daniel Boorstin: „Azt kockáztatjuk, hogy mi leszünk a történelemben az első nép, amely képes az illúzióit olyan elevenné, olyan meggyőzővé, olyan »realisztikussá« tenni, hogy egyenesen bennük tud élni. Mi vagyunk a föld leginkább illúziókba esett népe. És nem merjük már elveszteni ezeket az illúziókat, mert ezek képezik a házat, amelyben élünk; ezek a híreink, a hőseink, a kalandunk, a művészeti formánk, a tulajdonképpeni tapasztalatunk”.3 2 Hedges, Ch., Empire of Illusion. The End of Literacy and the Triumph of Spectacle, New York (NY) 2009, 14k. 3 Boorstin, D., The Image. A Guide to Pseudo-Events in America, New York (NY) 1961, 240; idézi: Hedges, Ch., Empire of Illusion, 15.
