Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3-4. szám - Az Egyház szentsége - Török Csaba: Bűnösség és szentség ma - A tettes nélküli tettek birodalmában
Bűnösség és szentség ma 55 szaka (amelynek a küszöbén állva írta a fenti sorokat) mára beköszöntött - s ez nem azt jelenti, hogy társulunk a „régi, szép világ erkölcseit” siratok kórusához, akik nem egyszerűen tévednek a múltat illetően (milyen is volt az a „régi, szép világ”?), de a jelenben sem látnak tovább az orruk hegyénél, hiszen képtelenek a valóságot valóságként megragadni. Álomszerű múltképük egy álomszerű jelenködben lebeg. Nem siratni jöttünk az elveszett erkölcsöt, hanem arra szeretnénk kísérletet tenni, hogy körülnézve itt és mostunkban, felvázoljunk néhány olyan koordinátát, ami segíthet megérteni: miért nehézkedik a mai ember nem csak a bűnösség, de a szentség fogalma kapcsán is. Melyek azok a tényezők, amelyek öntudatlanul is meghatározzák emberi valónkat? Hogyan hatnak ezek a Szentírás és a teológia ősi kifejezéseire? Mennyiben engedik meg, hogy tudjunk egyáltalán még bármit is kezdeni a „szent”-tel és a „bűnös”-sel? 1. A TETTES NÉLKÜLI TETT A klasszikus metafizika alapzatán álló nyugati bölcselet számára elképzelhetetlen volt a tettes nélküli tett, az alany nélküli állítmány, az actio sine agente. Ez a (mondhatni teljes magától értetődőséggel vett) meggyőződés szilárd alapja lett az ember önképének. így Szt. Ágoston a kételkedés elemzésekor arra ébred rá, hogy bár sok mindent megkérdőjelezhet az emberi elme, önnön létét nem teheti kétely tárgyává: hiszen aki kételkedik, az él.2 Vagyis végső soron még a megkérdőjelezés, még a kételkedés is tett, amely szükségszerűen és kikerülhetetlenül előfeltételezi a tettest. Az újkor hajnalán René Descartes hasonló belátásra jut - érvelése, a cogito, ergo sum biztos igazságát eredményező levezetése kísértetiesen emlékeztet Ágostonéra anélkül azonban, hogy tudta volna: a nagy egyházatya által bejárt úton halad ő is előre. A felvilágosodás korában megváltozott az önmagunkról alkotott képünk. Ekkoriban jelent meg a természet (mind a külső, mind a belső natura) által determinált ember képlete, aki csak azért ezerféle, mert ezerféle körülmény között nevelkedik, szocializálódik, létezik. Hogyha lenne mód arra, hogy tökéletesen azonos körülmények között nőjön fel mindenki, ugyanazon tudásban (kultúrában, civilizációban) részesedve, végezetül mindenki ugyan2 „Quandoquidem etiam si dubitat, vivit: si dubitat unde dubitet, meminit; si dubitat, dubitare se in- telligit; si dubitat, certus esse vult; si dubitat, cogitat; si dubitat, sdt se nescire; si dubitat, judicat non se temere consentire oportere. Quisquis igitur aliunde dubitat, de his omnibus dubitare non debet: quae si non essent, de ulla re dubitare non posset.” - De Trinitate, X, 10,14 [PL XLII, 981],