Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1-2. szám - Az Ember: homályba borult? - Édart, Jean-Baptiste - Török Csaba (ford.): Az androgün vagy a személyek közössége?
Az androgün vagy a személyek közössége? 13 által lehetővé tett kapcsolatban lehetséges. Az, hogy ez nem kerül megemlítésre az állatok esetében, kiemeli ennek a különbözőségnek a sajátos jellegét is. A férfi és a nő találkozása, s az annak eredményeként megvalósuló termékenység lehetővé teszik az isteni terv megvalósulását, és kinyilvánítják az is- tenképűséget. A JAHVISTA ELBESZÉLÉS A jahvista elbeszélés (Tér 2,4b-27) továbbfejlesztett módon mutatja meg nekünk az ember teremtését. A szerkesztő a papi elbeszéléshez kapcsolta, vagyis nem lehet, hogy ellentmondásban álljon azzal, sokkal inkább annak továbbfejlesztése. Az első elbeszélés kijelöli az ember helyét a mindenség- ben, kinyilvánítja Isten jelenlétét annak szívében, a második elbeszélés pedig továbbfejleszti a nemi különbözőség kérdését. Ez világosan megmutatkozik az ’Adam kifejezés megismétlésében a 2,7-ben. A fogalom már az 1,27-ben megjelent. Az elbeszélés lényegileg két részre bomlik. Az első Adam teremtése, az emberé, a szó általános értelmében (Ter 2,4b-17), a második pedig az ember férfiként és nőként, ís-ként és issa-ként való megteremtése (Tér 2,18-25). ’Adam a föld porából lett megteremtve. Isten formálja meg őt, mint egy fazekas. Az ember törékeny, isteni lélegzet által lakott lényként jelenik itt meg. Ez olyan jellemvonás, amely elkülöníti őt a többi teremtménytől. Miután Adam meg lett teremtve és el lett helyezve Éden kertjében, fordulat áll be az elbeszélésben. Ezt olvassuk: „Azután így szólt az Úristen: »Nem jó az embernek [Adam] egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat [’ezer], aki hozzá illő [kenegdo]«” (Tér 2,18). Ez a vers egy a szerző által szándékolt kettősséget hordoz. Az Adam, vagyis az embert a nemi megjelölés nélkül leíró kifejezés itt a férfire vonatkozik, aki a nőben talál választ magányosságára. A Septuaginta a 2,18-ban ezt a héber szót anthróposz-szál fordítja (az ember, az emberiség), s nem anér-ral (az ember, a férfi). Ez utóbbi csak a 2,23-ban bukkan fel. Ily módon szó szerint fordítja a héber Adam-ot, ily módon tulaj donnévi értéket kölcsönözve neki. így tehát jogos ezt a magányosságot először metafizikai kulccsal olvasni, mielőtt még a férfi nő nélküli beteljesület- lenségének értelmében vennénk. Ez a magányosság kettős jelentéssel bír: az első az emberiséget képviselő ember létében rejtezik, a másik pedig a nőhöz való viszonyban értelmezhető. „Nem jó” - ez szemben áll az első elbeszélés refrénjével, ahol Isten minden nap végén látta, hogy jó az, amit alkotott. A teremtés nem kiforrott a differenciálatlan ’Adam-mal. Ez a magány megmutatkozik annak képtelen-
