Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3-4. szám - Az Egyház szentsége - Schlosser, Marianne - Török Csaba (ford.): Szentségre hívva a szentek közösségében - Megjegyzések a Lumen gentium 5. fejezetéhez
Szentségre hívva a szentek közösségében 25 A hivatások sokfélesége a LG 41-ben kerül bemutatásra: püspökök, papok, diakónusok (utalással a III. fejezetre), világiak az egyházi szolgálatban, házaspárok. A megszentelődés - miként ezt a szöveg hangsúlyozza - nem egy út a többi feladat mellett, hanem éppen ezekben valósul meg. A keresztény ember lelkiélete nem valamiféle idő-szelet az életében, nem valamilyen hétvégi különfoglalkozás vagy tanfolyam, hanem át kell hatnia az egész létét. Ehhez még hozzátehetnénk - amit a zsinat meg is tesz a papi életről és szolgálatról szóló dekrétumban: PO 14 és 18 hogy mindennapi tevékenységeink nem maguktól alakulnak át ilyen módon, hanem csakis akkor, hogyha az adott személy visszavezeti azokat cselekvésének a belső forrásához. Másként megfogalmazva: a munka nem egyszerűen magától véve imádság, hanem imádsággá lehet - hogyha az Istenhez való kötődésünkből kiindulva végezzük azt. Ehhez természetesen az is szükséges, hogy az ember ne csak dolgozzon. A szeretet kapcsán: ahhoz, hogy Isten mindenek fölötti, s az embertársnak Isten akarata szerinti szeretete akkor marad eleven, hogyha ehhez - a LG 42 szerint - bizonyos eszközöket a szemünk előtt tartunk: hallgatnunk kell Isten Szavát, és aszerint kell cselekednünk, gyakrabban kell a szentségekhez járulnunk, imádkoznunk, meg kell tagadunk önmagunkat, szolgálnunk kell testvéreinket. 6. KERESZTHORDOZÁS Az „önmegtagadás” bibliai szavában az is visszhangzik, hogy a szentségre, a Krisztus követésére szóló meghívás a kereszthordozás hivatása. Rögtön az V. fejezet elején (LG 39) kijelentésre kerül, hogy a „perfectio caritatis” különösen is világos módon mutatkozik meg az úgynevezett „evangéliumi tanácsokban”, Jézus életmódjának szabadon történő felvállalásában. Ez arra emlékeztet minket, hogy a „tökéletesség”, a „szentség” vagy a „szeretet teljessége” soha sem egyszerűen az „ésszerű morál” dolga. A szentségre való eljutás alapja nem egyszerűen az ember természetes morális erőinek a természetes kifejlesztése, hanem a természetes ember átalakítását követeli meg, igen, egyfajta „meghalásról” van itt szó. Ez megint csak érvényes minden életállapotra (LG 41,5.6). Az önmegtagadás kemény tanítása újra előkerül, amikor a LG42 a vértanúságról beszél - arról a kegyelmi adományról, amely a leginkább hasonlóvá tesz Krisztushoz. A vértanúság nem csak a munus propheticum-mal (marty- ria) áll kapcsolatban, hanem a papi lét legvilágosabb megvalósulását is jelenti. Ugyanis a kegyelem, hogy ily módon életünket letehetjük Isten kézé
