Communio, 2013 (21. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3-4. szám - Az Egyház szentsége - Schlosser, Marianne - Török Csaba (ford.): Szentségre hívva a szentek közösségében - Megjegyzések a Lumen gentium 5. fejezetéhez
Szentségre hívva a szentek közösségében 23 Ezért először is nincs az Újszövetségben olyan kultusz, amely nem Krisztus egyetlen áldozatában való részesedés lenne, másodszor pedig nincs olyan papi lét, amely ne foglalná magába az önátadást. Az egészként értett Egyház éppen oly szemszögből valósítja meg a papság végső szempontját, hogy „Krisztus teste”: a Fővel való összekapcsolódásában Istennek ajánlott áldozat lesz. Az általános papság a „test papsága”. A szentségi papság (sacerdo- tium ministeriale) ezzel szemben a „Főt”, az áldozat-bemutatót jeleníti meg az Egyházon belül (miközben a pap maga mindvégig a test tagja marad), amikor a pap „in persona Christi capitis” cselekszik. Minderre pontosan abban a megvalósulásban kerül sor, amely lénye legmélyéig jellemzi az Egyházat: az Eucharisztia ünnepléséről van itt szó, ahol nem csak a kenyér és a bor kerül átváltoztatásra, hanem maguknak a híveknek is oda kell adniuk magukat a Szentiélekben, hogy részévé váljanak Krisztus Atyja irányába tett önátadásának. Ezért helyesen jegyzi meg többek között a papságról szóló dekrétum (PO 2), hogy az első, minden más „munera”-t megalapozó feladata a papnak az, hogy tökéletes áldozati adománnyá tegye a híveket. Hogyan határozza meg a LG 10 közelebbről ezt az általános papságot? Nem az egyes lehetővé vált funkciók állnak az előtérben, s nem is az egyedi liturgikus feladatok, hanem a „lét”. „Papnak lenni” azt jelenti, hogy „Krisztusban” Istenhez tartozunk - Krisztusban, aki az Istennel való egyesülést életének tökéletes átadásában („Isten akarata megtételében”) teljesítette be (Zsid 10,9.14). Ennek a létnek a megvalósulása két szempontból kerül leírásra: imádság, illetve Isten imádása (oratio, cultus) - ezen a helyen gondolnunk kell arra, hogy a megkereszteltek imája „mi”-formában kerül elmondásra, a Miatyánk az egész „test” imája -, és tanúságtétel (testimonium). Ez a tanúságtétel nem csak az igehirdetésben, hanem mindenekelőtt „egy szent élet által” történik meg. Mindkettő, az ima és a tanúságtétel azt jelenti, hogy „lelki áldozatot hozunk” (spirituales hostias, LG 10,1), mivel egyik sem egy önmagában vett funkció, hanem a papi Istenhez tartozás beteljesítése: arra nyerünk meghívást, hogy a világot hálával és könyörgéssel vigyük Isten elé, és arra szól a küldetésünk, hogy Isten „helye” legyünk a világban. „Lelki áldozat” a megkereszteltek minden tette, vagy legalábbis azzá lehet - miként Szt. Ágoston meghatározta az áldozatot: „Minden Istennel való egyesülésünkre tekintettel végbevitt tett”. Végső soron azonban a hívők élete ez az áldozat: „seipsos hostiam viventem, sanctam, Deo piacentem exhibeant", ahogyan a zsinat egy a Róm 12,1-ből vett idézettel fogalmaz. Ebben az értelemben a megkereszteltek „ius et officium”-ához tartozik a liturgián, különösképpen az Eucharisztia ünneplésén való részvétel (LG 11; SC 14): a liturgiában a hívek a Szentiélekben részt vesznek a Fiú Atyjának
