Communio, 2012 (20. évfolyam, 1-4. szám)

2012 / 3-4. szám - Az Egyház katolicitása - Török Csaba: Katolicitás és új evangelizáció

Katolicitás és új evangelizácíó

67

ról és decentralizációról, konzervativizmusról és liberalizmusról csakis tévútra vihetnek minket, mert a külvilág kategóriáit, gondolkodási sémáit, politikai és társadalmi modelljeit akarják ráerőltetni az Egyházra. Az igazi és valódi kérdés ellenben az, hogy helyi egyházaink és közösségeink partikulárisak, individualisták, önzőek, kirekesztőek, előítéletesek, szűklátókörűek; vagy épp ellenkezőleg: egészre törekvők, közösségiek, megosztok (azaz: kommunikálók), befogadók, türelmesek és nyitottak lesznek-e. Másként megfogalmazva: egyes emberek, csoportok, eszmeiségek („lelkiségek”, „mozgalmak”) által „privatizált” közösségek, vagy valóban a katolikus Egyház helyi közösségei, tagjai, megvalósítva önmagukban a katolicitás nagy ajándékát és feladatát.

A katolikusán történő új evangelizáció éppen ezért a valós élet nagy kérdései terén is utat mutat, alternatívát kínál fel, prófétai jellé válik. Egy katolikusként élő közösség, amely mindenki előtt nyitva áll, amely munkálja a párbeszédet és a kölcsönös megértést, amely szüntelenül elmélyül hitében, s egyre inkább Krisztus-arcúvá akar érlelődni, puszta léte által is prédikál: „Isten szereti az embereket! Ez az a legegyszerűbb és megrendítő hír, mellyel az Egyház adós az embereknek” (CL 34). Ezt az örömhírt csakis egy katolikus közösség adhatja át, vagyis egy olyan, amely épp katolicitása által tudja elmondani és megmutatni, hogy Isten valóban szeret minden embert, az egész emberiséget, s ez a szeretet új életet ajándékoz. Ez az új élet szintén katolikus: nem birtokló, hanem ajándékozó, nem önközpontú, hanem szerető, nem elítélő, hanem megbocsátó, nem uralkodó, hanem szolgáló. Vagyis: nem az egyet hirdeti a sokasággal szemközt (vagy viszont), nem masszát és tömeget gyűjt egybe, hanem valódi közösséget, communió-1, valódi egészet hoz létre, ahol minden tag a maga módján és a maga személyességében válik a katolicitás részévé, nem elveszve, hanem beteljesülve.

„Az új élet az a »jó hír«, amely minden korhoz szól: minden ember erre van meghívva és rendelve. Valójában mindenki ezt keresi, bár olykor csak homályosan, és jogában áll mindenkinek megismerni ennek az ajándéknak a fontosságát és követni azt. Az Egyház és benne a keresztények nem rejthetik el és nem tartogathatják önmaguknak ezt az új életet és annak gazdagságát, melyet azért kaptak Isten jóságából, hogy minden ember részesüljön benne” (RM 11).

Az új élet gazdagságának elhomályosítása, elrejtése lenne, ha nem élnénk meg tudatosan katolikusságunkat. Új evangélizációs törekvéseink kudarcot vallanának, mert nem egy felekezetbe, nem egy intézménybe, nem egy részleges identitást hordozó csoportba kell meghívnunk az embert, hanem Isten egyetemes országába, amelynek az egyetemes üdvszentsége Krisztusban