Communio, 2012 (20. évfolyam, 1-4. szám)
2012 / 3-4. szám - Az Egyház katolicitása - Pottmeyer, Hermann J. - Török Csaba (ford.): Párbeszédstruktúrák az Egyházban és a II. Vatikánum communio-teológiája
Párbeszédstruktúrák az Egyházban és a II. Vatikánum communio-teológiája 49 5. AZ EGYHÁZ: „PÁRBESZÉDBEN ISTENNEL”, ÁM EGYMÁSSAL NEM? Buberhez hasonlóan, ám keresztény hangsúllyal, VI. Pál is transzcendens eredetet mutat fel Ecclesiam suam enciklikájában az ember párbeszédes alapstruktúrája mögött, s rámutat a kinyilatkoztatás párbeszédes karakterére. Ezért nem véletlen, hogy a kinyilatkoztatás párbeszédes eseményként való értelmezésével találkozunk a zsinat Del Verbum kezdetű, kinyilatkoztatásról szóló konstitúciójában. „E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten szere- tetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez, és társalog velük, hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe” (DV 2). Még ha el is kerüli a zsinat ezen a helyen a párbeszéd fogalmát, és nem beszél kölcsönösségi viszonyról, mégis közel áll ehhez, amikor baráti viszonyról szól. Egy bizonyos: ezáltal túlhaladja az addig szokásos kinyilatkoztatás-felfogást, amely úgy tekintett a kinyilatkoztató Istenre, mint engedelmességet követelő tanítóra. A párbeszédes kölcsönösség viszonyának a terén tesz még egy további lépést is a zsinat, amikor az Atya, a Fiú és a Szentlélek Szentháromságon belüli közösségében látja az Egyház legfőbb ősképét és példaképét (UR 2). A zsinat mégsem vállalta fel a dialogikus gondolkodásra jellemző kölcsönösségi gondolatot a párbeszéd kapcsán, kivéve azokat a már említett kivételeket, amikor a kifelé folytatott párbeszédet tartotta szem előtt. Felmerül a kérdés, hogy az Egyház - a Lumen gentium kapcsán már megemlített okokon túl is - ezen teológiai vonatkozások alapján nem gondolhatna-e, kellene-e úgy gondolnia az Egyházon belüli párbeszédre, mint kölcsönösségen alapuló párbeszédre, s nem úgy, mint egyoldalú adásra és kapásra. Ami a kinyilatkoztatást illeti, a kinyilatkoztató Isten kétségkívül a minket végtelenül meghaladó adó, s mi vagyunk a befogadók. Azonban az újszövetségileg önmagát kinyilatkoztató Isten nem hagyta hátra ezt a minket meghaladó voltát, a Filippi levél szavai szerint (Fii 2,6) nem üresítette ki magát istenségéből, hogy emberként találkozzon velünk? Nem lett mindenben hasonlóvá hozzánk, a bűnt kivéve, hogy azonos szinten beszéljen velünk - így valamiképpen minket az ő Te-jeként komolyan véve, aminél nagylelkűbb tettet nem lehet elgondolni? Nem kölcsönösségen alapuló párbeszéd ez, ami a mi szempontunkból kétségtelenül Istentől ajándékozott kölcsönösség, ám éppen emiatt igaz és valódi kölcsönösség? Ezt a kölcsönösséget nem lehet nem meglátni Jézus emberekkel szembeni magatartásában. Miért ne lehetne ez ugyanígy az Egyházon belüli, hivatalviselők és hitben való nővéreik, fivéreik közötti párbeszéd terén? Hát nem a legteljesebb kölcsönösségen alapuló Szentháromságon belüli viszonyban látja az Egyház a legmagasabb ősképét és példaképét? Akkor pedig miért oly nehéz a zsinat-