Communio, 2012 (20. évfolyam, 1-4. szám)
2012 / 1-2. szám - A család - Scola, Angelo - Török Csaba (ford.): A gyermek személyének származása
10 Angelo Scola bíboros hozzákapcsolódik a Végtelenhez. Csakis Benne talál az ember teljes kielégülést. íme, az emberi szabadság harmadik szintje. A nagy művészek utolérhetetlen zsenialitásával mutatja meg nekünk Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festményén az atyai kötődés erejét, amelyhez eloldhatatlanul hozzákapcsolódik az ember szabadságban megtett útja. Egy gesztus kivételes módon feltárja ennek a jelentését. A fiú feje az atya ölén nyugszik: ölelésében új életre születik. Vegyük egy pillanatra szemügyre ennek a fiatalnak a történetét (ami - mint beláthatjuk - minden korok emberének, mindannyiunknak a története). Miután elkérte az atyai örökséget (eredet), a fiú - akinek szabadságát elvakította saját önrendelkezésének a varázsa - úgy dönt, hogy eltávolodik apjától. Ez a szabadság centrifugális erejű kísértése, amely épp akkor távolít el önnön alapvető vágyunktól, amikor elhiteti velünk, hogy pont ennek az ellenkezőjét teszi (Ágoston azt mondaná, hogy az ember fugitivus cordis sui). Ezen az úton, amely egy jóvátehetetlen töréshez hasonlatos, mégis csak megmarad a folytonosságnak egy elpusztíthatatlan szála: az apa nem szűnik meg várni a fiát. Rembrandt tényleg a várakozásba belegörnyedt testtel ábrázolja az atyát, akit ez mintegy felemésztett (bár talán helyesebb lenne ezt mondanunk: átalakított) a türelemben. Azzal töltötte napjait, hónapjait, éveit, hogy leste fia szabadságának a lépéseit, várva, hogy végre meglátja, miként ébred tudatára az igazságnak („akkor magába tért. A szerencsétlen gyermek, aki immár keserű tudatára ébredt annak, hogy eltékozolta önnön szabadságát, és már készen áll, hogy szolgának ismerje el magát (Rembrandt zseniális intuíciótól vezetve leborotvált tarkóval festi meg őt, mint a kényszermunkára ítélteket): „Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be”. Az atya ekkor azonban: „már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta” (vö. Lk 15,11-32). A megbocsátó atya ölelésében ez a fiatal ember újjászületik mint fiú. Az irgalmasság elpusztíthatatlan atyaság. Ahogy Anna Vercors mondja Paul Claudel Mária köszöntése című művében: „az Atya szeretete nem kér viszonzást, és a fiúnak nem kell azt megnyernie vagy kiérdemelnie. Ahogy vele volt a kezdetek előtt, úgy is marad”.24 Ezzel elérkeztünk utunk ötödik és egyben utolsó állomásához. 24 Claudel, P., L’annuncio a Maria, Vita e pensiero, Milano 19807, 58.
