Communio, 2011 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Az Egyház - Előszó
Előszó özei ötven éve nyílt meg a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965), amelynek egyik legfontosabb dokumentuma az Egyházról szól, és az arról alkotott képet az elmúlt évtizedekben megújította. Ezért joggal foglalkozik a Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) számos paragrafuson keresztül a zsinati tanítást figyelembe vevő egyházképpel, egyes - talán eddig eléggé figyelembe nem vett - vonásainak élesebb körvonalú megrajzolásával. Elegendő a szentek „egyessége” (régi fordításban) vagy „közössége” (új fordításban) kitételre gondolni és felidézni a KEK 948. szakaszát: A szentek közössége kifejezésnek két jelentése van: közösség a szent dolgokban (sanda) és közösség a szent személyek (sandi) között. Sanda sanctis! Szentség a szenteknek - mondja a legtöbb keleti liturgiában a celebráns, mikor fölemeli a szent adományokat az áldoztatás előtt. A Krisztus-hívők (sandi) Krisztus Testével és Vérével (sanda) táplálkoznak, hogy növekedjenek a Szentlélek közösségében (koinónia) és azt közöljék a világgal. Kulcsfogalom a közösség (communio, koinónia), amelynek árnyaltabb vizsgálata a szentségi élet számos területén természetfeletti gyümölcsöket teremhet. És egyáltalán a zsinati tanítás egyháztani részének befogadása, vagy idegen szóval, mert tágasabb jelentésűnek tűnik, recepciója a mind elmélyültebb kutatások szerint szintén teológiai eszmélődés tárgyává kell, hogy váljon. A lelki javak közösségén (hit, szentségek, karizmák, szeretet) túlmenően létezik a mennyei és a földi Egyház közötti közösség, az úton lévők egységéből kiindulva, a szentekkel és a megholtakkal, ami az odaátiak közbenjárását, a még itteniek előbbre jutását eredményezi. „Hisszük az összes Krisztus-hívő közösségét, tudniillik azokét, akik a földön zarándokolnak, akik az életből kilépve tisztulnak és akik élvezik a mennyei boldogságot, és valamennyien egy Egyházat alkotnak; hasonlóképpen hisszük, hogy e közösségben velünk van Isten és az ő szentjeinek irgalmas szeretete, akik könyörgéseinkhez mindig odahajtják fülüket.”
