Communio, 2011 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 3-4. szám - Demokrácia - Előszó
Előszó W inston Churchill megnyerte ugyan a II. világháborút Anglia számára miniszterelnökként, de az első, háborút követő demokratikus választáson elbukott. A győztes személyéből, politikájából nem kértek többé az angolok. Állítólag ekkor mondta: „A demokrácia a legrosszabb politikai rendszer, de eddigjobbat nem találtak fel.” Akár mondta, akár nem, mi magyarok rendelkezünk némi történelmi tapasztalattal a demokráciát illetően. Az I. világháborút követően magát demokratikusnak kikiáltó politikusok maroknyi csapata kaparintotta meg a hatalmat, s a hónapokig tartó, egyre fokozódó káosz elvezetett a proletárdiktatúrához, ami sok száz emberéletet követelt. Bár gyorsan a történelem süllyesztőjébe került a vörös-véres csapat, sikeresen előkészítette a talajt a nemzet megcsonkításához, az ország kétharmadának elcsatolásához, a trianoni békediktátumhoz. A magyarok másodszor a szovjet hódító csapatokkal érkező politikusoktól kényszerültek leckét venni demokráciából. 1945-1948 között csak látszatdemokrácia volt annak ellenére, hogy százalékarányban a hatalom a tényleg demokratikus eszméket követő pártokat illette volna meg. A „demokratikus kisebbség” a szovjetek őket támogató jelenlétét kihasználva elfoglalta a demokrácia különböző színtereit, majd erőszakosan kivitelezett változásokkal megteremtette a „népi” demokráciát, aminek szenvedő alanya volt másokkal együtt a mai társadalom idősebb nemzedéke. A demokrácia 1989-1990-ben újabb találkozóra hívta a magyarokat, ám az elmúlt húsz év alatt is sokszor felmerült a kérdés: tényleg ez a demokrácia? A demokratikus intézmények működnek, ám a pénzvilág saját törvényei globális erejüknél fogva felülírják a helyi demokráciákat szerte Európában. Az Egyháznak van elképzelése, világosan megfogalmazott tanítása a demokráciát illetően.
