Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1-2. szám - Eszkatológia és gazdaság - Marion, Jean-Luc - Török József (ford.): Lustiger bíboros dicsérete (1. rész)
92 Jean-Luc Marion országban! - megérdemelte volna azt. Végül összehasonlítom magam mindazokkal, akik négy évszázad óta nekiveselkedtek ennek a hivatalnak, hogy megoktassanak engem afelől a gyakorlat felől, amit Montaigne (ez a kiváló akadémikus) „konferenciának” nevezett, ami „szellemünk leggyümölcsözőbb és legtermészetesebb gyakorlata.” A konferencia „összehasonlít”, mert összefogja azokat, akik egymás felé fordulnak, hogy hallgassanak és szóljanak. Kétséget kizáróan, az Akadémia nem csinál, nem gyárt, nem termel semmit - hanem hallgat. Descartes egy akadémia-tervezetben, amelyet a svéd Krisztina királynő kérésére írt, tíz nappal a halála előtt megértette az önök Társaságának paradox lényegét, mivel szabályzatának VI. cikkelye mondja: „egymást tisztelettel és udvariasan meghallgatják, és soha nem mutathatnak megvetést az iránt, ami majd elhangzik a gyűléseken.” Az Akadémián tehát odafigyelnek a beszédre, nem mindenki a magáéra, hanem egyik a másikéra. Jean-Marie Lustiger, Hölgyeim és Uraim, végzetes módon volt egy önök közül, miközben úgy tűnt, hogy mindent megtesz ennek elkerülése érdekében. Ez a szellem, amelyből a Sorbonne oly sok diákja merített tiszta tudást az ötvenes évek óta; intellektuális és spirituális zseni számtalan teológiai kurzust, lelkigyakorlatot, beszédet tartott és makacsul ellenállt bármilyen könyv közzétételének, valamiféle irodalmi pályafutás megkezdésének. Csak néhány hónapja voltam gólya a rue d’Ulm-on, amikor az éppen kitörő vulkán peremén találkoztam vele, 1968 májusában, a diáknegyedben. Ettől a naptól kezdve alig hagytam el tekintetemmel, annyira megfogta a hozzá közelítőket. Amikor a Porte de Saint-Cloud-i Sainte-Jeanne-de-Chantal plébánia élére került, keresztülutaztuk Párizst, hogy halljuk prédikációit. Ekkortájt Chrisoph von Schönborn és mások társaságában Hitvalló Szent Maximosz eléggé meredek traktátusait tanulmányoztam és meglepődve fedeztem föl: ennek a plébánosnak a beszédei pontosan a nagy görög teológus tanításához illeszkedtek akaratlanul és tudatlanul. A közönség nem csalódott: sokan már följegyezték, leírták, terjesztették szamizdat módjára ezeket a beszédeket, pontosan úgy, amint évszázadokon át történt ez az egyházatyák esetében. Lelkipásztorként túlzottan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy szerzőként írjanak; beszéltek és engedték, hogy a szószékükről lehulló kalászok búzájából az írnokok az eddig ismert legmagasabb szintű teológia kenyerét süssék. Jean-Marie Lustiger tehát beszélt és nem írt. Várakoznunk kellett, hogy 1978-ban közzétehessük „Egy párizsi plébános beszédei” címen a első kötetet név nélkül, amihez hosszú ideig ragaszkodott. Végeredményben már túl késő volt, az olvasók mindenképpen ráismertek volna. Az 1981-es párizsi kinevezése óta a művek megsokasodtak, de mindig beszé
