Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Marion, Jean-Luc - Török József (ford.): Lustiger bíboros dicsérete (II.)
94 Jean-Luc Marion niáján szolgált, a háború befejezése óta előbb a Quartier Latin (ahol a Centre Richelieu is található) területén, majd a Montmartre-i Bazilikában papok tucatjait nevelte, akik közül sokan püspökök lettek. Egyetemi tanárok százai, egyetemisták ezrei, hívek tízezrei között folytatta jó érzékkel szervezett lelkipásztori munkáját, a Bérulle-nek köszönhető eucharisztikus lelkiség szellemében. A jövőben tanulmányozni kellene ezt az embert, akinek csak másodrangú szerepet juttattak fölöttesei: a Sorbonne és az École Normale több nemzedékének volt lelkiatyja, egyfajta katolikus Lucien Herr. A később „Monseigneur” Charles-tól Jean-Marie Lustiger átvett minden fontos nézetet egy bizonyos pontig, amelynek az ideje ekkor még teljesen előreláthatatlan volt. A fenntartás nélküli hit, amikor beszéltek, személyüket teljesen átjárta, és a Megtestesült Igétől átitatott szavaik az őket hallgatókat olyan érzéssel töltötte el, mintha közvetlenül maga a misztérium színe előtt állnának. Kielégíthetetlen lelki nyitottság jellemezte őket minden iránt, ami szellemi, művészi; új filozófiai vagy történelmi vagy tudományos gondolat. Mindig volt egy vitatárs, aki képviselte a reális kiindulópontot, azzal a komoly meggyőződéssel, hogy semmilyen részigazság nem tud ellent mondani az Igazságnak, hanem inkább jobban érthetővé válik a maga racionalitásában. Az értelembe vetett bizalom (ez az „intellektualizmus”, amely néha szemrehányást váltott ki) a világ, a történelem, a társadalom, s maga az evangelizá- ció liturgikus vízióján nyugodott, ez a szellemiség (a vak prózaisággal ellentétben) elfogadta, hogy minden, ami spirituális, reális és mindaz, ami reális, spirituális: „A spirituális egészen kiváltságos módon reális. Minden, ami spirituális, reális. Végeredményben ez mondanivalóm lényege” (Oser vivre, p. 173). Később, amikor Lustiger bíboros szűkkörű előadásokat tartott a legnagyobb kortárs gondolkodóknak, akik sokfelől jöttek (egyesek, akik itt vannak ma este, még őrzik azok emlékét), gyakran elképedtem nem csak számos területre kiterjedő ismereteinek sokaságán, hanem lenyűgözött az a könnyedség, amivel a döntő kérdést megfogalmazta, hogy vendége gondolatainak lényegéhez utat keressen. Lett légyen ez utóbbi paleontológus, fe- nomenológus, közgazdász, a feminizmus vagy az elemi részecskék szakértője. Soha nem hallottam tőle közhelyet, lapos frázisokat. Végeredményben a Pascal által kifejlesztett három ordo (ordre) tanítását váltotta gyakorlatra: a testi valóság és a politikai hatalom az első ordo, a második a szellemi-lelki valóságok és a racionalitás; de még a második ordo sem ér fel a harmadikhoz, ami a szívek és a szeretet rendje. Ily módon az első rend nem látja a másodikat („A köztársaságnak nincs szüksége tudósokra!”), sem a harmadikat („A Vatikánnak hány hadosztálya van?”). A második sem látja e harmadikat („Síre, nekem nincs szükségem erre a föltevésre”).
