Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Puskás Attila: A szabadság teológiai értelmezése - Út a megszabadított szabadság ethosza felé
58 Puskás Attila elfogadó, szabad felé fordulása feltétele és konstitutív mozzanata az Én saját identitása és szabadsága létrejöttének. A másik ember alapvetően és elsődlegesen tehát nem az Én szabadságát fenyegető, azt korlátozó vetélytárs, hanem a saját szabadságának kialakulását, elsajátítását lehetővé tevő Te. Az Énnek a Te bábáskodásával megszületett szabadsága kötelezi az Ént, hogy mások számára szintén Te-vé váljon, vagyis a másikhoz megszólítóan, elfogadón és szabadon odaforduló személlyé, aki kezeskedik a másik szabadságának kifejlődéséért. így a személyek közötti kapcsolat eleve erkölcsi felhívást tartalmaz, a szabadság pedig kezdettől dialogikus természetű, mely beágyazódik a teremtő Istennel való még alapvetőbb dialogikus-responzori- kus relációba. A keresztény teológia szerint az Isten és ember viszonyának, valamint az emberi személyek között megvalósuló dialogikus szabadságnak végső forrása és mintája a Szentháromság misztériuma, az Atya, a Fiú és a Szentlélek között öröktől létező trialogikus szeretetkapcsolat, melyben az isteni személyek fenntartás nélküli, szabad igent mondanak egymásra, ajándékká és megajándékozhatóvá teszik magukat egymás számára. 2. A PRÓBÁRA TETT ÉS FOGSÁGBA JUTOTT SZABADSÁG - BELSŐ SZABADSÁGVESZTÉS A teremtés rendjében megalapozott emberi szabadság történelmi állapota “kritikus” abban az értelemben, hogy szüntelen próbára van téve. Az a sajátos léthelyzet teszi próbára az embert, ami létének kettősségéből és a belőle fakadó feszültségből ered. Teremtett és testhez kötött szellemi lényként ugyanis az ember egyszerre tapasztalja magát létének minden síkján radikálisan véges és ugyanakkor a végtelenre nyitott létezőnek. Véges, amennyiben megismerése mindig aktuálisan lehatárolt horizonton megy végbe, történetileg függő és sohasem kimerítő; akarata konkrét, ugyancsak véges létezőkre irányul; szeretete és szeretetben való elfogadottsága mindig a bűntől veszélyeztetett; testi létében a természet részeként ki van téve külső erőknek, melyek szenvedést és halált hoznak számára. Ugyanakkor az ember a végtelenre és a feltétlenre utalt lény. Megismerésében, akarásában, szere tétében és szabadságával mindig túllendül minden elérten, vágyik a teljességre, és megsejti a feltétlent. Tud a természet vak erőinek kiszolgáltatott létéről, képes szabadon viszonyulni ehhez az adottsághoz, így tudatával és szabadságával máris valamiképpen meghaladja azt, ami korlátozza. Tud határairól, tehát nem mindenestül lehatárolt. Létezésének kettőssége feszültséget hoz létre benne, próbára teszi. Ebben a próbára tett helyzetben születik
