Communio, 2010 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 3-4. szám - Bíró és Üdvözítő - Sanna, Ignazio - Török Csaba (ford.): Bírám és üdvözítőm: Jézus Krisztus
Bírám és üdvözítőm: Jézus Krisztus 7 tív ítéletet, hanem csupán annak őszinteségéről foglal állást, hogy pillanatnyilag mit van kedve vagy nincs kedve megtenni. A filozófiai, erkölcsi és teleológiai bizonyosságok eme hanyatlásából fakadó lelkiállapota alkalomról alkalomra úgy nyer meghatározást, mint talajvesztés, hajótörés, elidegenedés, kiábrándulás, elveszettség és elsivárosodás. Az elmúlt évtizedek minden mértéket meghaladó reménykedése egy általánossá váló reményválságnak adta át a helyét. S mivel már előzőleg elterjedt a hagyománnyal szembeni bizalmatlanság, a jövő iránti bizalom eme elbukása gyökerek és jövendő nélkül hagyta az embert. Az egyetlen érték, ami még számít, az az ügyek intézésében megmutatkozó személyes alkalmasság (egyfajta nietzschei hatalomakarás), a gazdasági hasznosság, a területi identitás. Ezek azonban olyan értékek, amelyek csak az élethez szükséges eszközök használatát tanítják meg az embernek: segítenek abban, hogy járjon, de azt már nem képesek megmondani, hogy hová kellene eljutnia, s mi az értelme a zarándoklásá- nak. Ahhoz, hogy képesek legyünk tájékozódni az ember végső célja vagy sorsa felől, ismernünk kell az emberi létezés céljait, s épp ezek hiányoznak napjainkban. Innen ered a mai ember félelmetes belső üressége, az általános értelemvesztés, az értelmességnek s azon javaknak a homályba borulása, amelyek egykor megvilágították a belső létezést, mint a teológia, az aszketi- ka, a misztika és a metafizika. Az idő és a történelem posztmodem feloldódása kikerülhetetlenül egy sajátos valósághoz vezet: az eszkatológia kríziséhez. A nihilizmus idején a történelem beteljesülésébe vetett hit igen széles körben eltűnt az emberek tudatából. A reménység horizontja lesüllyedt a várakozás horizontjának szintjére, az „úgynevezett rossz” rejtélye és a bűn érzéke lesüllyedt az erőszakosság és a tévedés ösztönszerű tapasztalatának szintjére. Az eszkatoló- giát úgy fogták fel, mint azon dolgok összességét, amelyekre ezután a földi történelem, ezután a bizonytalan élet után kerül sor. Immár nem jelent meg benne az az örök dimenzió, amely átlelkesíti a hívő egyén történelmét és az egész egyházi közösséget. Az időt üres tartályként fogták fel, amelyet a tények, az események és a személyek töltenek fel, nem pedig úgy, mint azt a dimenziót, amelyet maga Isten is magára öltött a megtestesülés után, mint az isteni ígéret, az örök isteni terv, a minden ember üdvösségére vonatkozó isteni vágy beteljesülését, mint az isteni irgalom pillanatainak, a kairoi-nak az összességét, amelyek az emberi és keresztény történelem belső szövetét alkotják. Ha az idő olyan, mint a pogány Kronosz istenség, aki felfalja a gyermekeit, vagyis elemészti, elpusztítja, megsemmisíti az eseményeket és személyeket (mint azt föntebb már említettük), akkor a történelem krónikává egyszerűsödik le, és a krónika válik történelemmé.
