Communio, 2009 (17. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 3-4. szám - Isten Országa és a világ - Vass Bálint: A lét fogalmának történeti megragadása Balthasar teológiájában
A lét fogalmának történeti megragadása Balthasar teógiájában 141 a világi, véges lét különbségének megragadását célozza, ezért a distinctio reális a véges létezők sajátos megkülönböztető jegyévé vált a hagyományos to- mista felfogásban. Ez az ontológiai nézet sem teológiai, sem metafizikai szinten nem maradt következmények nélkül. Isten és a világ szétválasztásának hangsúlyozása a teológiában ahhoz vezetett, hogy Istent önmagában, egy, a történetiségtől és annak esetleges mozzanataitól elvonatkoztatott istenfogalomból igyekeztek megragadni az üdvtörténetben történelmileg megnyilvánuló Szentháromság helyett. Bár a szisztematikus teológia már a patrisztikus kortól kezdődően az üdvtörténet eseményeinek sorrendjében került kifejtésre (kezdve a teremtéstannal és az istentannal, mely csak később jutott el a Szentháromság kifejtésére, mely Jézus Krisztusban nyilvánult ki), mégis ez az újskolasztika korában oda vezetett, hogy az Istentan (De Deo unó) és a Szentháromságtan (De Deo trino) a dogmatikai kézikönyvekben két egymástól független fejezetben lett ismertetve. Ez azt a látszatot keltette, hogy az egy Istenről lehet a Szentháromságra való tekintet nélkül beszélni. Bár az összefüggés a két dogmatikai terület között mindig feltételezett maradt, mégis háttérbe szorult, és azt a benyomást keltette, hogy az újskolasztikus teológia az általános istentant a filozófiai fejtegetés, a szentháromságtant pedig a nehezen érthető, elvonatkoztatott spekuláció területére száműzte2 3. A skolasztikus metafizika határai ott mutatkoztak tehát, ahol az nem volt képes mindenestül a konkrét történeti eseményekben megnyilatkozó Isten kinyilatkoztatását a maga történetiségében a filozófiai istenismeretbe integrálni. A metafizika, az isteni és világi lét közötti szembeállítás következményeképpen, az istenismeretnek a via negativa és a via affirmativa ill. via eminenti- ae hagyományos útjait tette magáévá: a tagadás útját, mely szerint Istenről mindent tagadni kell, ami a világban hiányosság; illetve az állítás és fokozás útját, mely szerint minden evilági tökéletességet állítani kell Istenről, de a végtelenségig fokozva, azaz abszolút értelemben. Bár ez a megközelítés számolt a lét határoltságával összefüggő lét-tökéletességekkel (perfectiones mix- tae), úgy mint idő, tér, kiterjedés, anyagiság stb., de azokat Isten esetében tagadnia kellett, mint az Isten végtelenségével össze nem egyeztethető fogalmakat. így volt lehetséges, hogy a teremtés jóságát messzemenően magáénak valló tomista filozófiában az evilági létnek legfeljebb csak a felértékelésére 2 ISent., Dis.2, q.l, a.4, adl: „in creatura difiért essentia rei et esse suum”. 3 Vő.: Wilhelm Breuning, „Istentan” in A katolikus dogmatika lexikona (szerk.: Wolfgang Beinen), Budapest: Vigília, 2004, 306.
