Communio, 2008 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 1-2. szám - Eucharisztia - Koch, Kurt - Rokay Zoltán (ford.): Az egy római mise-rítus két formája: Liturgiateológiai bevezetés XVI. Benedek pápa motu propriójához
38 Kurt Koch felel a kihívásra, engedi magát alakítani; a helytelen reform az, amely az ember után szalad, ahelyett, hogy vezetné és ezáltal a kereszténységet rosszul- menő zsibárús boltjává alakítja, amely a vevők után kiált.”12 Ezáltal szemünk elé lép a vita voltaképpeni mélysége, amely már a II. Vatikáni Zsinaton fellángolt, főleg pedig ezután a nagy egyházi esemény után. Míg az egyik oldal meg volt felőle győződve, hogy az Egyház szükséges reformja egy elszánt ressourcementet - mármint visszatérést a hit forrásaihoz: a Szentíráshoz és az egyházatyákhoz - követel meg és ezért az aggioma- mentót a ressourcementből kell megérteni, a másik oldalon az aggiomamentót lényegileg leválasztották a biblikus és patrisztikus ressourcementról, úgy, hogy a visszatérés a forrásokhoz már alig volt érdekes és az aggiomamentót már csak a modern kultúrához való alkalmazkodásként értelmezték. Ez a vita áll a Benedek pápa motu propriójával kapcsolatos szembesülések hátterében is. Mert amennyiben a zsinatot nem mint magával a hagyománnyal való szakításnak tekintjük, hanem mint a hagyomány nagyszerű fejlődési fokát, és ha hasonlóképpen ítéljük meg a liturgiareformot a II. Vatikáni Zsinat után, akkor tudjuk helyesen méltatni azt a szándékot, amelyet Benedek pápa az ő motu propriójával követ. Ehhez azonban a liturgikus tudat megújhodására van szükség, amely tudomásul veszi a liturgiatörténet egységét és azonosságát minden történelmi sokfélesége mellett és ezért a zsinati liturgiareformot is mint ennek a történelemnek a részét sorolja be. Ebben az értelemben - XVI. Benedek pápa szemléletének megfelelően - az egy Egyházban a liturgikus rítus Egyház által elismert különböző formái fennállhatnak egymással kibékülve, vagy legalábbis egymás mellett. Miért ne lehetne ez éppen a mai egyházi helyzetben lehetséges, amelyben egyébként az egységesség gyanús, a sokféleség pedig a megelőlegezett bizalmat élvezi? A pápa minden esetre mindkét féltől sokat vár: minden hívőtől elválja, hogy az 1962-es miserítust elismerjék mint „rendkívüli formát”. Az ún. tra- dicionalistáktól elvárja, hogy a római liturgia 1970-ben megújított alakját elismerjék mint „rendes formát”, ahogyan kifejezetten megjegyzi kísérő írásában: „Ahhoz, hogy a teljes közösséget éljék, magától értetődik, hogy a misekönyv régi használatának elkötelezett közösségek papjai nem zárhatják ki elvben az új liturgikus könyvek szerinti celebrálást. A teljes kizárás ugyanis nem lenne összhangban a rítus megújított formája értékének és szent voltának elismerésével.” 12 J. Ratzinger, Was heißt Erneuerung der Kirche?, ln: Uö., Das neue Volk Gottes. Entwürfe zur Ekklesiologie, Düsseldorf 1969, 267-281, zit. 271.
