Communio, 2008 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 3-4. szám - Hit és gondviselés - Walker, Adrian J. - Nagypál Szabolcs (ford.): Párbeszéd, közösség és (vér)tanúság - Gondolatok az ökumenikus és a vallásközi párbeszéd kapcsolatáról
Párbeszéd, közösség és (vér) tanúság... 177 AII. Vatikáni Zsinat (1962-1965) szerint az Egyház az emberiség egységének „szentsége” Istenben. Ez fontos a párbeszéd kérdésköre szempontjából, mert az emberiség egységének szentségi élővételezésével Istenben, az Egyház szentségileg elővételezi az igazság közösségének végidőbeli teljességét, amelyet a hiteles párbeszéd már itt a Földön kifejezni hivatott, mint a közösségünket kinyilvánító beszéd megtestesülése. Az Egyház, az alázatos részvétel és a sajátos megjelenítés egybeesésében, amely már most elengedhetetlen a párbeszéd természetéhez, ezáltal hozzáférhetővé teszi szentségileg fölépített közösségét mint a párbeszéd egy elemét. E közösség pedig egyszersmind sajátosan megjeleníti a párbeszéd végső és legmélyebb jelentését, valamint ama közösségünket az igazságban, amelyet voltaképpen kifejezni és megvalósítani hivatott. Szükségtelen kijelentenünk, hogy az Egyháznak minden rendelkezésére álló és ésszerű eszközzel hozzá kell ehhez járulnia: de soha nem az erőszakos kényszerítésre, hanem mindig a (vér)tanúságra állva készen. Az egyházi fölfogás szerint pedig az Egyház reménybeli hozzájárulása a vallásközi párbeszédhez pontosan abban áll, hogy léte és tanúságtétele a párbeszéd egyházi fölfogásának szentségi megtestesítése: ez pedig semmi más, mint az Egyház megélt közössége. A párbeszéd egyházi fölfogása az Egyház közössége (communio); közösség, amely szentségileg már elővételezi a megértés párbeszédes szerkezetének, sőt magának az emberiségnek a végső beteljesítését. Hasonlóképpen, a római katolikusoknak nem kéne egyszerűen és elhamarkodottan elfogadniuk, hogy a szabadelvű fölfogás (állítólag) semleges párbeszédfolyamata megfelelő eszköz ama közösségünk kifejezésére, mely az Egyháznak is a legmélyebb természetét jelenti, mint az emberiség egységének szentsége Istenben. Más szóval, a római katolikusoknak el kell kerülniük, hogy kimondottan vagy bennfoglaltan alávessék magukat ama szabadelvű igénynek, hogy a párbeszéd lényegében egy üres folyamat vagy eszköz, amelyhez ők egy „római katolikus” tartalmat adhatnak, például azáltal, hogy határokat szabnak a teológiai „egyet nem értés” vagy más hasonlók tekintetében. E hozzáállás nehézsége, hogy a római katolikus tartalmat, amely ekképpen „hozzáadódnék” a folyamathoz, a különböző hallgatólagos, ám lényeges előföltevések már aláásták: tudniillik azon előföltevések, amelyeket a párbeszéd mint lényegileg semleges folyamat szabadelvű fölfogása megkíván. Valójában a párbeszéd, még eme „semleges” alakjában is, leginkább és kiváltképpen egy olyan valósághoz tartozás előzetes kifejezése, mely áthatja és ezáltal belülről át is alakítja a párbeszédet.
