Communio, 2007 (15. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 1-2. szám - Joseph Ratzinger - XVI. Benedek pápa - Puskás Attila: Jézus üdvözítő halála

84 Puskás Attila lein éppen fordítva, úgy gondolja, hogy Jézus az utolsó vacsorán a szenvedő szolga (íz 53) sorsát önmagára alkalmazva engesztelő, képviseleti halálként tekintett életének erőszakos elvételére s egyben önkéntes odaadására. Sze­rinte az utolsó vacsora hagyományába a szövetség gondolata húsvét után került be a hellenista zsidókeresztény körök teológiai reflexiójából.32 S végül vannak exegéták, többek között Rudolf Pesch vagy Gerhard Lohfink, akik úgy vélik, hogy maga Jézus egyszerre szövetségkötésként és engesztelő kép­viseleti halálként értelmezte küszöbön álló kivégzését, s az utolsó vacsorán mindkét értelemben beszélt róla. A kettő szorosan összetartozik, az új szövet­ség felállítása Jézus halálában magában foglalja e halál engesztelő, bűnbocsá­tást adó mivoltát. Jézus vére a szövetség vére s egyben az engesztelés vére.33 A magunk részéről e harmadik állásponttal tudunk leginkább egyetérte­ni. A görög szöveg nyelvi elemzése (Joachim Jeremias és Rudolf Pesch) meg­győzően bizonyítja, hogy a szövetségről és az engesztelésről szóló Mk-i vál­tozatban megőrzött kehelyszavak mögött arám eredeti állhat. A „szövetség vére” gondolatot (Kiv 24), ahogy a húsvéti bárány vérének rítusát is, a rabbi- nikus írásmagyarázat már Jézus korában dokumentálhatóan összekötötte az engesztelés és a bűnbocsánat eszméjével, s ebből következően mint értel­mezési eszköz Jézus rendelkezésére állhatott. Jézus utolsó vacsorái Eucha- risztia-alapító szavai és gesztusai, melyek külön-külön, testként és vérként értelmezik a kenyeret és a bort, minden bizonnyal tudatos utalást hordoz­nak az engesztelő áldozat bemutatására, illetve a húsvéti bárány feláldozásá­ra, melynek során mindkét esetben a vért különválasztották a testtől. AJere- miásnál (Jer 31,31 köv.) az új szövetségről és az Izajásnál (íz 53,10) az életét engesztelő áldozatul odaadó szolgáról szóló prófétai szakaszokat Jézus halá­lához közeledve az utolsó vacsorán sajátos értelemben önmagára alkalmaz­hatta. Végül véleményünk szerint mind a szövetség megújításának, mind az 32 H. Merklein, „Der Sühnegedanke in der Jesustradition und bei Paulus”, in Das Opfer. Bib­lischer Anspruch und liturgische Gestalt, 63 k.; Uö, „Der Sühnetod Jesu nach dem Zeugnis des Neu­en Testaments”, in: Studien zu Jesus und Paulus II, Tübingen 1998, 35 k. Vő. UÓ, „Erwägungen zur Überlieferungsgeschichte der neutestamentlichen Abendmahlstraditionen”, in: UÓ, Studien I, 157-180. 33 Rudolf Pesch, Das Markusevangelium, 2. Teil, Freiburg im Bresgau 1991, 358 k. Pesch nyel­vi elemzéssel kimutatja, hogy az utolsó vacsora szövegek közül a Mk-i változat a legősibb, mely voltaképpen a Mk-evangélium előtti passiótörténetnek is része volt. Ellentétben Lk-csal itt nem az Eucharisztia-alapltásról mint a keresztény kultusz eredetéről van szó, hanem Jézus eredeti ha­lálértelmezéséről a pászkaünnep alkalmával. Gerhard Lohfink, Braucht Gott die Kirche?, Freiburg im Bresgau, 1998, 244 k.; Uö, Milyennek akarta Jézus a közösséget? A keresztény hit társadalmi di­menziója, Luzern 1990, 28-31. Megjegyezzük, hogy számos exegéta osztja azt a nézetet, hogy maga Jézus engesztelő, képviseleti halálként tekintett életének odaadására. így többek között: M. Hengel, P. Stuhlmacher, J. Jeremias, M. Patsch.

Next

/
Oldalképek
Tartalom