Communio, 2007 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1-2. szám - Joseph Ratzinger - XVI. Benedek pápa - Mohrmann, Christine - Török József (ford.): A liturgikus latin nyelv
52 Christine Mohrmann A prefációk stílusa e hosszú hagyomány során formálódott ki, amelytől a rögtönzés, illetve az egyéni alkotás sem volt idegen. Ily módon a prefáció Nyugaton sajátos karakterű imádsággá vált stíluselemeivel, kifejezéseivel és egyéni ritmusával: a prefációk stílusa világosan különbözik a kánonétól, amelyet föntebb elemeztünk. Eredetileg a prefáció még magán viselte zsidó eredetének nyomait, közelebb állt a biblikus nyelvezethez, mint a kánon. Ez utóbbiban, amint jeleztük, a biblikus elemek római stílusban átalakultak; a prefációkban a biblikus elemek nem módosultak, így is megtalálják a maguk természetes helyét. Az ősi római kultusz stilisztikai öröksége, amely a kánon stílusára oly jellemzővé vált, a prefációkban mindössze néhány töredékben őrződött meg. Általánosságban elmondható, hogy itt nem találni sem a kánon szóbőségét, sem a jogi pontosságra törekvést. Ha azt kérdezzük, melyek a prefációk stílusának jellegzetes vonásai, a biblikus nyelvezet mellett föl lehet figyelni bizonyos elvont (abstraites) for- dulatokra-kifejezésekre, amelyek a keresztények nyelvének sajátosságai, s főként a biblikus stílusjegyei. Ugyanakkor ezek az elvont fordulatok, kifejezések rendelkeznek bizonyos szónoki hanghordozással, anélkül, hogy a kifejezetten római szónoki stílussal rokonságban állnának. Mint elvont kifejezéseket lehet idézni: lux tuae claritatis; quia, cum unigenitus tuus in substantia nostrae mortalitatis apparuit, nova nos immortalitatis suae luce reparavit; filios adoptionis. Ami még jellemzőbb, az a párhuzamosság, amely rendszerint visszatér a prefációkban, és nagyon közel áll ahhoz a párhuzamossághoz, ami a zsoltárok stílusának egyik jellemzője, ám a régi római tendenciáknak is megfelel.33 Csak néhány példa álljon itt az ősi prefációkból: Quia, cum Unigenitus tuus in substantia nostrae mortalitatis apparuit nova nos immortalitatis suae luce reparavit. Qui mortem nostram moriendo destruxit et vitám resurgendo reparavit. 33 Lásd J. Marouzeau, Traité de Stylistique latiné, Paris 1946, 288 skk.; Elmo Lindholm, Stilistische Studien, Lund 1931, 57 skk.; E Norden, Logos und Rhythmus, Berlin, 1928, passim; Mohrmann, Rev. des Et. Lat., 25, 1947, 292 skk.
