Communio, 2007 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 3-4. szám - Nemi identitás - Van Reeth, Jan M. F. - Török József (ford.): A Korán új olvasatai - A muszlim teológia és a vallásközi kapcsolatok új feladatai
206 Jan M. F. Van Reeth a redakció feladatát rábízta egy írnokra, akinek át kellett gondolnia, meg kellett fogalmaznia a szöveget. Az írnoknak a lehető legpontosabban kellett a szöveg értelmét visszaadnia az általa megválasztott kifejezésekkel, mondatokkal. Ugyanez érvényes a vallási szövegekre is. Ebben az esetben az írnok inspirált és emiatt a szöveg tartalma szintén inspirált és hiteles. A mód, ahogyan Isten rendelkezései az emberi létrendben kifejeződnek, emberi, a kifejtett gondolatok azonban vitathatatlanul isteni eredetűek, Isten igéi, tehát igazak. Istennek ez a szava lett egyszer s mindenkorra rögzítve, ezt tartalmazza a „Könyv Anyja”. Ennek az érvelésnek a következményei olyan kikerülhetetlenek, amilyen felforgatok. A Biblia szent jellege a keresztény teológia szerint nagyon hasonlatossá lesz a Korán iszlám által értett szentségével: ezentúl mindketten a szent szöveget inspiráltnak tartják, anélkül, hogy az betű szerinti diktálás eredménye lenne. Radikális különbséget kell tenni Isten örök Igéje és a szent szövegben megjelenő kifejeződése között. Ez utóbbi csak hivatkozik az Igére, anélkül, hogy vele lényegileg egybeesnék. Ettől fogva a Korán nem maga az Isteni Ige - amint semmilyen szöveg nem lehet az - , ám erről az Igéről tanúskodik. Ezt az igét inkább beszélt nyelvnek - „élő” nyelvnek17 - kell tartani, és kevésbé szövegnek, amely mozdulatlan nyelvi kifejeződésben rögzült. Másként mondva: Isten igéje az iszlámban hiposztatikus jelleget kap anélkül, hogy szubsztanciális módon egy íráshoz lenne kötve, ám Istenhez, akitől származik, annál inkább kötődik. Mohamednek és vallási közösségének eredeti szándékát megtaláltuk? Ő egyfajta zsidó-kereszténységet vallott volna? Bármennyire zavarba ejtő is az iszlám közösség számára ez az érvelés és ez a teológiai végkövetkeztetés, emlékeztet az egyik legnagyobb iszlám-hitű teológus, Muhyi ad-Dín Ibn Arab! (Murcie, 1165 - Sálihiyya/Damaszkus, 1240) bizonyos megfontolásaira. Ő minden idők egyik legnagyobb misztikusa és vallási zsenije. Jóllehet Ibn ’Arab! folyton istentelenséggel vádolta a keresztényeket, az isteni kinyilatkoztatás, ahogyan ő leírja, teofániák egymást követésén keresztül adódik át, ami hármas formát föltételez: jóllehet Jézus nem Isten szubsztanciálisan, teofániaként jelenik meg, mint egyfajta angyal, és a Szentlélek nem más, mint ez az isteni jelenlét benne. Jézus egy halhatatlan, bolyongó bevezetőnek (initiateur) nyilatkoztatja ki magát, és őt 17 Zsid 4,12; 2Kor 3,3-
