Communio, 2006 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 1-2. szám - A kánai menyegző - Joseph Ratzinger - Ratzinger, Joseph - Nagypál Szabolcs (ford.): Európa a kultúrák válságában
80 Joseph Ratzinger bíboros Noha teljesen ésszerűnek tűnnek, nem magának az észnek a szavai, hanem bizony maguk is kulturálisan meghatározottak: korunk nyugati helyzete határozza meg őket. Ezért egyáltalán nem jelentik ama bölcseletet, amely egy napon jogosan igényelhetne érvényességet az egész világon. Mindenekfölött azonban azt kell mondanunk, hogy a Fölvilágosodás eme bölcseleté, a rá vonatkozó kultúrával együtt, tökéletlen. Tudatosan elmetszi tulajdon kulturális gyökereit, ezáltal megfosztva magát az eredeti energiáktól, amelyekből kihajtott, vagyis az emberiség alapvető emlékezetétől, amely nélkül pedig az értelem elveszítené az iránytűjét. Valójában a ma uralkodó alapelv azt mondja ki, hogy az ember a cselekedeteinek a mértéke. Ha tudjuk, hogyan kell megtennünk, egyszersmind jogunk van meg is tenni. Nincs többé olyan dolog, amelyről tudnánk, hogyan kell, ám mégsem volna jogunk megtenni. Egy efféle helyzet ugyanis ellentétes volna a szabadsággal, amely itt a legfölsőbb, abszolút érték. Ám az ember számos dologról tudja, hogy miként kell megtenni, sőt valójában egyre többről; és ha e tudásnak nincs mércéje egy erkölcsi szabályban, akkor romboló erővé válik, amint azt már sok esetben láthatjuk is. Az ember tudja, hogyan kell embert klónozni. Az ember tudja, hogyan használja az embert, mint más emberek szerveinek „raktárát”: úgyhogy meg is teszi, mert úgy tűnik, hogy a szabadsága kívánja ezt meg tőle. Az ember tudja, hogyan építsen atombombákat: úgyhogy megépíti őket, ami azt jelenti, hogy elvileg szándékában áll használni is őket. Még a terrorizmus is az ember „önfölhatalmazásán” alapul, és egyáltalán nem a tiszteletreméltó Korán tanításain. A fölvilágosodás bölcseletében a gyökerek végleges elvágása, amikor mindent elmondanak és meg is tesznek, végül is az ember nélküli cselekvés útjává lesz. Az embernek, a legmélyebb ponton, már tulajdonképpen nincs is szabadsága, ahogy azt a természettudományok szószólói elmagyarázzák nekünk, ellentmondásba kerülve ezáltal magával az egész vita kiindulópontjával. Az embernek ugyanis itt nem szabad azt gondolnia, hogy ő valami különleges a többi élőlényhez képest, következésképpen őt is ugyanúgy kéne kezelni, mint a többit: így mondják nekünk egy olyan bölcselet legfejlettebb szószólói, amelyiket nyilvánvalóan lemetszettek az emberi történelem emlékezetének gyökereiről. Két kérdést tettünk föl magunknak az imént: vajon az észelvű (pozitivista) bölcselet szigorúan észelvű-e, és ezért egyetemes érvényű-e? És vajon teljes-e? És önmagában elegendő-e? Száműzheti-e, vagy egyenesen száműz-