Communio, 2006 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 3-4. szám - Hittan az iskolában - Sport - Vloet, Johan van der - Szax László (ford.): Vallás és nevelés: védőbeszéd az iskolai vallásos nevelés mellett
Vallás és nevelés 125 áll, hogy a vallások és a nagyobb ideológiák egy bizonyos elkötelezettséget feltételeznek. Egy utat kell választani, hogy valahova eljussunk. Pontosan ez az elkötelezettség lehetetlenedik el, hogyha a pluralitást összekeverik a semlegességgel. Ebben az esetben a semleges hozzáállás rugalmatlansághoz, vagy megtorpanáshoz vezet. Képtelenség spirituális identitást találni, mert az ember visszaesik a relativizmusba, mely minden döntést és választást ellehetetlenít. Egy ilyen szellemi környezetben senki nem képes vallási vagy spirituális elköteleződésre, senki nem képes fölfedezni saját lehetőségeit ezen a téren. A spiritualitás lényegéhez tartozik a „magamat beleadom”, az érzések, a tapasztalatok és a kísérletező szellem megkövetelése. A passzív pluralitás egy teljesen banális vallási nevelésre kényszeríti az iskolákat és a legszélsőségesebb esetben annak teljes eltűnéséhez vezet. Egy különösen látványos szempontja a passzív pluralizmusnak a hitoktatásban való kötelező részvétel, mint ahogyan ez Olaszországban van. Európában ez a modell hódít teret magának. Bár a legtöbb európai országban megtartották a hitoktatást az állami iskolákban, mégis fel kell tennünk a kérdést, hogy ez a helyzet még egyáltalán meddig tartható? Néhány európai országban többségben vannak a felekezeti kötődésű iskolák. Ezeknek meg van a lehetőségük arra, hogy saját tanmenetet dolgozzanak ki a vallásos nevelésre. Ez a helyzet többek között Belgiumban és Hollandiában is. Nagy merészség ezen az érzékeny területen az általánosítás, de ha helyben szemléljük a szituációt, nem kevés katolikus iskolát fedezhetünk fel, melyek pluralisztikus iskolává - méghozzá a passzív pluralizmus értelmében - alakultak át. Egy olyan országban mint Hollandia, már nem ismerhető fel egy iskola tisztán katolikus irányultsága. Ennek igen egyszerű oka van: a tanulók olyan heterogén közösséget alkotnak, melyben a katolikus identitás már nem tartható. Ehhez hozzájön az is, hogy a tanároknak többszörösen problémát jelent saját katolikus vagy keresztény voltuk kifejezése. Feltételezhető, hogy nem kevés azon pedagógusok és tanulók száma, akiknek már a vallásos identitás puszta gondolata is terhes. Egyes hívőkben felmerül a kívánság a vallásos identitás megerősítésére az iskolákban. Ez a gondolat az egyházi elöljárók körében is jelen van, de a katolikus iskolák tanárai között kevésbé talál követőkre. A probléma az, hogy bár az iskolák felelősei készek lennének intézményük vallási identitását kifejezésre juttatni, csak nem találják az ehhez szükséges eszközöket, mivel sem a tanárok, sem a tanulók és a szülők sem tartják ezt a kérdést kellően érdekesnek, fontosnak. A kelet-európai országokban, kivéve Lengyelországot, a kormányzat sokat fáradozott azon, hogy az iskolákból minden vallásra vagy vallási nevelésre utaló jelet eltüntessen. Ezekben az országokban
