Communio, 2003-2004 (11-12. évfolyam, 1-4. szám)
2003-2004 / 1-4. összevont szám - Az öröm - Bolberitz Pál: Keresztény örökségünk
72 B0LBER1TZ Pál májában való megnyilvánulása, ami hatékonnyá válhat a történelem folyamán. Az igazi szabadság nem a választás szabadsága, nem is a nyomor, a kényszer rabsága alól való felszabadulás - ezek a szabadságnak pusztán alacsonyabb megnyilvánulási formái - az igazi szabadsághoz az elköteleződés, a döntés szabadsága vezet el bennünket. A keresztény tanítás szerint a hit által képes az ember Isten kegyelmével felismerni Istenben a saját végső célját, a legfőbb értéket. Képes arra is, hogy az istenképiségének megfelelő emberséget kormányozzon magában és abban a felismerésben, hogy a Legfőbb Jót tarthatja igazi kiegészítőjének és jó értelemben partnerének, ezáltal igazán szabaddá is lesz. A hatodik érték ezzel kapcsolatban nem más, mint az Isten és a világ szakadékénak áthidalása. Hegel vallásfilozófiájában szól arról, hogy vannak olyan vallások, amelyek eltúlozzák az Isten és az ember, Isten és a világ közötti viszony különbözőségét, úgy annyira, hogy Istent túlságosan transzcendensnek, a világot és az embert pedig túlságosnak immanensnek tekintik. A kettő közötti híd a kinyilatkoztatás, az Isten oldaláról történő kezdeményezés, valamiféle könyv, valamiféle üzenet. A másik véglet ebben a dialektikus folyamatban az a túlzás - Hegel filozófiája szerint -, hogy az Isten és a világ, Isten és az ember közötti kapcsolat egészen elmosódik, úgy annyira, hogy vagy a panteizmusba süllyed, amely mindenhol a világban Istent lát, vagy a panenteizmus szélsőségébe esik, amely megfeledkezik a világról, és az egész világot mintegy Istenbe asszimilálja, („pan” = minden; „en” = -ban, ben; „theosz” = Isten, vagyis minden az Istenben van. Ennek a dialektikus feszültségnek a feloldására ajánl egy megoldást Hegel. A kereszténységet ajánlja szintézisként, ahol szerinte az Isten és a világ közötti viszony dialektikus egységbe van fogva, mintegy a két pólus értékeit meg-
