Communio, 2002 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Jézus misztériumai - Cazzago, Aldino - Török József (ford.): A csend a liturgiában
A CSEND A LITURGIÁBAN 43 kell tartani.” A hívek számára ez nem inaktivitást, szórakozottságot, önmagába záródást jelent, hanem ez az imá- dás, a „belemerítkezés” ideje, amikor megéljük üdvösségünket a liturgiában. A „hit szemében” a csend ideje ezzel a jelenléttel van telítve, amely már szavakba öltözött, az áldozatban megjelenülve valóságossá, személyessé vált, s bőségével mindent eláraszt túlcsordulón, és magát a csendet is meghódítja, lakja. A papok és a hívek erre a csendre alkalmazhatják Keresztelő Szent János szavait, amiket Krisztus kapcsán mondott: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” (Jn 3,30). Az Orientale Lumen kezdetű enciklika 16. fejezete a csend szükségességéről szól az Egyház életének különböző területein - teológia, imádság, prédikáció, elkötelezettség - és amiről a befejezéskor alább még szó esik, II. János Pál rendkívül célzatosan említette a liturgiában helyet kapó csend szerepét és feladatát: neki köszönhetően „közösségeink helyet tudnak készíteni Isten jelenlétének, elkerülvén, hogy önmagukat ünnepeljék.”25 A liturgiában a csend azon térségek egyike, ahol „Isten jelenléte” érzékelhető új intenzitással, ha jelenléte többi módjával összevetjük, például az igében vagy a pap személyében való jelenlétével. Összegzés előtt álljon itt még egy utolsó megállapítás. A kultikus istentiszteletben nem elkülönült egyedek állnak egymással szemben, hanem két közösség: az isteni, vagyis a Szentháromság, és az emberi, ami az Egyház. Az első „közösség” az üdvrend révén és az üdvösségtörténet során kiárad az egész világra, vagyis az emberiségre történelme folyamán, a második közösség pedig annál in25 A kurzív kiemelések a szerzátől származnak.
