Communio, 2001 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Szentháromság és Egyház - Ruspi, Walther - Mohos Gábor (ford.): A kilencedik és a tizedik parancs
A KILENCEDIK ÉS A TIZEDIK PARANCS 39 A merőben emberi gazdagság, élvezetek és hatalom, bármennyire is tetszetősek, múlékony és félrevezető „kincsek”. A szeretet tárgyává, legfőbb jóvá, az alapvető bizalom tárgyává tenni őket illuzórikus. Csak Isten és az ő Országa alkotják az emberi szívhez méltó „kincset”, amelyben az ember megtalálja önmagát, a mindenhez és mindenkihez való viszonyulás szabadságát, nemcsak hogy nem elidegenedve, hanem mindenből gazdagodva, és mindenkit gazdagítva. Innen az elsődleges igény, feltétlen és halaszthatatlan, az evangélium iránt, hogy előnyben részesítsük Krisztust és keressük az Isten Országát. Ez az a „kincs” és „gyöngy”, amely miatt az ember, aki megtalálja „örömében elmegy”, „mindenét eladja”, és „megveszi” (vö. Mt 13,44-45). így „kincse lesz a mennyben” (Mt 19,21). Az életben a legfőbb jó nem a birtoklás rendjében található; a keresztény nem gyűjt kincset a földön. Nincs szó a földnek és javainak a leértékeléséről, hanem hogy ezek viszonylagosak: tartsuk őket annak, amik: eszközöknek a szeretet és az igazság megvalósításához, nem pedig céloknak, amelyek magukhoz vonzzák és megrontják a szívet. Lélekben szegény az, aki nem helyezi bizalmát a teljesítmények és az anyagi javak nyújtotta biztonságba. Az ő szíve készséges és nyitott az Isten kegyelmére: befogadja az örömhírt, és megtér a szeretetre. Ezért a gazdagság és a szegénység több, mint emberi körülmények vagy magatartásformák. Ezek az Istennel való viszonyunk formái, amelyektől az emberekkel és a javakkal való együttélésünk függ. Csak egy Istenhez megtért szívből eredhet az a szegénység, amely az evilági javakhoz való viszonyulásban és azok használatában, valamint a felebaráttal való együttműködésben jelenik meg. Fordította: Mohos Gábor
