Communio, 1997 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - A remény nem csal meg - Henrici, Peter - Bolberitz Pál (ford.): A remény mint keresztény életforma
3 Peter HENRICI A remény mint keresztény életforma Mindennapi nyelvünkben a teológiai erények (hit, remény, szeretet) jelentését meglehetősen kiüresítettük. A „hiszem” körülbelül azt jelenti, hogy feltételezem, a „remélem” pedig egy bizonytalan elvárást jelöl, nem is beszélve a „szeretem” szó sok értelmetlenségéről. Ezzel szemben, amikor követelménnyel állunk elő, és a másik ember felé kimondjuk: „remélem, megteszi”, az akkor szinte parancsnak számít, és elvárjuk, hogy a teljesítéssel igazolja emberségét. Mindennek azonban nem sok köze van a keresztény reményhez. A remény az élet alapvető tényezője. Már maga a filozófia közel vezet bennünket a remény lényegéhez. Amikor Kant felveti a kérdést, hogy „mi az ember?”, - akkor a bensőnkből előtörő igények közül legfontosabbnak ezt tartja: Mit remélhetek? Ez nem olyan kérdés, amire a vallás válaszol, hanem olyan, amellyel összefügg a másik két kérdés: Mit tudhatok? Mit kell tennem? Az emberi öntudat ezeket akarja tisztázni. A marxista filozófus, Ernst Bloch sem az egyes ember érdekét tartotta szem előtt „A remény mint alapelv” (Prinzip Hoffnung) című könyvében, hanem az egész emberiségét. Visszacseng benne Marx optimista, materialista történelem-értelmezése, amelyben meghatározó tényező az állandó haladás és a végső jólét gondolata. Gabriel Marcel számára azonban idegen a filozófiai reménynek ez a biztos győzelmi tudata. Ő az embert a természetével adott „én-te” közösségében nézi, aki partnerének hűségéből él. Nála az alaptétel ez: Remélek benned, mert jót akarsz nekem.
