Communio, 1997 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 2. szám - A remény nem csal meg - Ratzinger, Joseph - Török József (ford.): Felkészítés a papságra
58 gon létezik Isten igéje, ami számomra hozzáférhető, ha van valami, amit Isten nekünk mondott és mond, az a legmeglepőbb újdonság, amit csak el tudok képzelni. Ám a megszokás túlzottan eltompította érzékenységünket, hogy észrevegyük ennek az igazságnak a teljes mértékben hallatlan voltát. Nemrég ismét eszembe jutott az a történet, amit Helmut Thielicke emlékezéseiben olvasható. Két klasszikus-filológus egyetemi hallgató megjelent az egyik beszédén, Hamburgban, a fiatalemberek híján voltak bármiféle vallási ismeretnek. Legjobban a Miatyánk közös imádkozása hatott rájuk, amelynek szövegét akkor hallották először. Mivel mindenki más jelenlévő fejből tudta, nem merték megkérdezni, honnan is származik, hanem maguk kezdtek utána kutatni. A városi könyvtárban nem bukkantak rá. A teológiai fakultás könyvtárában sem sikerült föllelni a szöveget. A dolog egyre rejtélyesebbnek tűnt, míg végül egyiküknek eszébe jutott egy rádiós miseközvetítés alatt leírni az imádságot. Végre megvolt az Úr imádsága, jelentette ki a két hallgató a hosszú kutatás végén, amelynek során egyébként megtértek és katolikussá lettek.7 Tehát ma is megtörténik az, amit az Úr a pogányok hitével kapcsolatban megállapított: „Senkinél nem találtam Izraelben ekkora hitet” (Mt 8,10). A papi hivatás természetéhez hozzátartozik, hogy a fiatalember fölfedezze Isten szavát a maga eredeti ragyogásában és amellett elkötelezze magát. Isten igéjének megismerése és újrafölfedezése érdekében semmi nehézségtől nem hátrálhatunk meg. Ha megéri a fáradságot olaszul megtanulni, hogy az ember Dante műveit eredeti nyelven olvashassa, mennyivel inkább magától értetődő, hogy a Szentírást eredeti nyelvein olvassuk. Minden komoly történelmi tanulmány részét képezi Isten szava fölfedezésének. Az út, amely a papság felé vezet, nem nélkülözheti a szellem fegyelmét, a módszeres, tudományos munka fegyelmét. Aki szeret, ismerni akar. Soha nem tudhat eleget arról, akit szeret. Ily módon az ismeretszerzés vágya a szeretet belső követelménye. Egyébként a módszeres fegyelem-fegyelmezettség, amely mindig elfogadja a saját elgondolások-elképzelések háttérbe szorítását - azo- két, amelyeket szívesen dédelgetünk - az előre adott igazság iránti engedelmességből, az igazságra és az igazságszeretetre nevelés pótolha7 H. Thielcke, Zu Gast auf einem schönen Stern, Hamburg, 1984, 307.
