Communio, 1996 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 2. szám - Egyház és fiatalság - Léna, Margarete - Gál Ferenc (ford.): Kelj fel és járj! : a nevelés mélyebb értelme
14 MARGARETE LÉNA Mint nevelők meg tudunk felelni ezeknek a követelményeknek? Ehhez a vállalkozáshoz csak egy törékeny eszközünk és bizonytalan fegyverünk van: a szó, ami még bumeráng is lehet. Az elmúlt időkben azonban találkozhattunk olyan ellenálló csoportokkal, amelyek üres kézzel, de töretlen bátorsággal képesek voltak a küzdelemre, s megmutatták, hogy az igaz szónak ereje van, meg tudja ingatni az erőszakos rendszereket. Az ilyen emberek lerombolják azt a falat, amely a belső meggyőződés és a külső magatartás között van. Helyreállítják a kapcsolatot, amit a hazugság szétszakított. Ma talán a nevelők azok, akik üres kézzel, de megfelelő bátorsággal kötelesek kimondani a felszabadító szót, amellyel ledönthetik a falat a társadalmi kizárás és a peremre került fiatalság között. Felszabadító csak olyan szó lehet, amely őszintén beszél a fiatalokhoz, hamis tartózkodás és hamis kompromisszum nélkül. Olyan szóra van szükség, amely párbeszédet kezd, és amely valamit vár, nem pedig előre elítél. Csak ilyen szavak vezethetik a fiatalokat a lelki élet felé. A szakmabeli kiképzés és a munkanélküliség égető problémái között is vannak kihasználatlan lelki energiák, amelyeket senki sem ébresztette fel. Hány fiatal nem jut el saját énjének megtalálásához, nem ismeri fel képességeit, mert ki van rekesztve önmagából, mert még nem találkozott felelősségteljes hívő szóval, amely lehetővé tette volna neki, hogy magát kifejezze és képességeit kipróbálja. Ha az embernek megadják az eszközöket ahhoz, hogy önmagát kifejezze, azzal megakadályozzák a vak indulatok kitörését, lehetővé teszik a kölcsönös elismerést és hozzásegítik ahhoz, hogy a szó és az igazság törvénye szerint igazodjék másokhoz. Az alávetettség érzését fel lehet cserélni az egymás mellett levés szellemével. *** Ugyanakkor a múltat át kell alakítani jövővé. De itt beleütközünk a nevelők második ellentmondásába, amely nem más, mint az emberi történelem paradoxonja. Gyermekeink előtt és irántuk való szeretetből elfogadni a világért való felelősséget, lényegében nem más, mint felelősséget érezni a ránk hagyott dolgokért, olyan örökségért, ami ott van mindnyájunk emlékezetében. Ha esélyt adunk gyermekeinknek, hogy valami újat kezdjenek, azzal utat nyitunk a jövőbe, amely nincs
